Category: Words

Posted on

Váróterem

Éva a konyhában sír.

Éva a konyhában sír, mert az előbb rúgtam darabokra az életét. Persze, csak egy részét, azt, ami ő, meg én, így ketten. Nyilvánvalóan megmarad anyukája Kisvárdán és a nővére is a kilencedik kerületben, sőt, valószínűleg átmeneti időre nemcsak megmarad, hanem jobban is lesz, hiszen minden bizonnyal oda költözik majd.

Hazudtam, mert Éva nem a konyhában sír, hanem a kanapén fetreng. A konyhában anyám sírt, hogy ne lássuk, mert akkor így majd biztos nem vesszük észre, hogy baj van. Ha nem látjuk, hogy sír, akkor majd apu nem költözik el később és nem lesz másik nője, ha nem látjuk, hogy sír, akkor majd azt gondoljuk (én és a húgom), hogy ezt ő megoldja, sőt, mit megoldja, könnyedén átlibben a probléma felett, miszerint apu majd nem lakik velünk.

Néha elgondolkodom azon, teoretikus jelleggel, hogy mi van, ha ők nem, vagy nem akkor, vagy nem úgy. Vagy ha csak nem az lett volna a megmondás, hogy az ember az életét házassággal kezdi, mi mással, a karrierépítés meg hasonló bohóságok várhatnak. Mert hát mégiscsak könnyebb együtt, nem igaz, majd megoldjuk, majd lesz valahogy, nagyapád már tizennégy éves korában ismerte nagyanyádat, látod, még mindig együtt vannak.

A kemény pofonokról meg a lelki terrorról meg hát nem illik említést tenni, felénk az nem szokás. Amit nem veszünk észre, direkt, az nincs is. Kínos általános iskolai osztálytárs a buszon, furcsa foltok a kolléganő arcán, elkapott érintések a munkahelyi konyhában kétszer két gyerek gazdája között: egyik sincsen. Így nem kell involválódni, részesnek lenni semmiben. Persze tényleg lehetséges, hogy a kínos osztálytárs mára sikeres lett és jó fej, a foltok valóban csak a heves játék közben keletkeztek a gyerekekkel és az érintések meg véletlenek voltak, egy erős barátság apró jelei. Igen, lehetséges.

Szóval Éva a kanapén fetreng, üvöltve bőg, a sminkje, ami amúgy nem volt túl erős, most fekete csíkokban folyik le az arcán, mint azoknak a metálos arcoknak, csak ők direkt festik ezt, ő meg a pillanat hevében folyatta oda.

Éva azt üvölti, hogy lehetek ilyen kegyetlen, hogy miért teszem ezt vele, mit csinált ő rosszul. Igazából én nem érzem magam kegyetlennek. Hol van abban a kegyetlenség, hogy azt mondtam neki, hogy már nem akarok vele élni, mert már nem szeretem. Így aztán közös kocsink, közös lakásunk, közös nevünk és a DNS-einkből kikevert közös gyerekünk sem lesz. Nem csaltam meg, nem szerettem bele másba, csak őt nem szeretem már. Sajnos Éva elég emocionális típus, így az érvelésem, miszerint senki nem hibás és én nem teszek ővele igazából semmit, nem nagyon győzi meg, hiába mondtam el neki sokszor. Még bocsánatot is kértem, de arra is csak azt kiabálta, hogy én ne merészeljek bocsánatot kérni, amit végképp nem értek, hogy most akkor mit akar.

Elmondtam neki azt is, hogy igazából egyszerre hűlt ki az iránta érzett érzelmem és vette át egy ilyen haverok-vagyunk-érzés, meg lett egy kicsit elegem az egészből, amit itt csinálunk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy mindig csak várunk valamire. Mintha körbeutaznánk az országot, egyik buszról a másikra szállva, időnként vonatram és közben mást sem csinálunk, csak ülünk a pályaudvaron, megállóban, út szélén és várunk. Ez maga a csinálás, a várás. Az életünket kitöltő tevékenység. Nem nézzük meg a helyeket, de hogy egyáltalán nem, csak ülünk egyik buszról a másikra, megvesszük a jegyet gépiesen.

A filmekben mindig olyan látványosan sokallnak be az emberek, hogy idegösszeroppanásuk lesz, meg elkezdenek lövöldözni, meg összeörik a berendezést, meg ilyenek és akkor a végén a hatvannyolcas Chevy-ben elkolbászol a főhős a naplemente irányába, valamelyik Interstate úton. Ezzel meg is van oldva, összetörte a kocsmapultot, felszabadult, be az autóba, betette D-be és nyomott egy kövéret.

Én meg csak, nemtom, csak azt gondoltam, hogy nem akarok folyamatosan hajkurászni dolgokat, hogy amikor már ott vagyunk, a közben felhorgadt következő terv vegye el minden energiánkat. Majd lesz lakásunk és ahelyett, hogy elterülnék a nappaliban a rohadt nagy tévét nézve, már arról szól minden, hogy az előre berendezett gyerekszobát megtöltsük egy kis élettel, naponta azért kefélünk, hogy gyerekünk legyen és a végén már eszünkbe sem jut, hogy csak azért csináljuk, mert amúgy jó.

Éva a kanapén ül és azt mondja, hogy egy átkozott pszichopata vagyok, mert képes vagyok ezt így levezetni és különben sincs érzelem a hangomban. És hogy miért nem mondtam, akkor biztos mást ki tudtunk volna találni. Éva nem érti meg, hogy amúgy sem hiszem, hogy ki tudtunk volna találni bármit, meg azt sem, hogy azt, hogy mondhattad volna, azt nem tudom értelmezni. Nem érti meg, hogy az elmémben végzetesen összekapcsolódott a köztünk lévő érzelmi viszony a várással és nem tudom már elképzelni, hogy máshogy legyen. Azt viszont mondja, hogy meg fogom még ezt bánni, amiben valószínűleg igaza van. Már persze nem úgy, ahogy ő gondolja, miszerint majd őt sírom vissza, hanem úgy, hogy Éva után nem lesz senkim, vagy talán csak ilyen nevetséges sztorik, amiben leginkább persze én vagyok a nevetséges.

Éva magába roskadva ül. Elfogadási fázis, így szokták hívni, azt hiszem, ahogy rájön, hogy ez most tényleg van és nem lehet visszacsinálni. Segít csomagolni, míg elmegyek egy időre, hogy nyugodtan elmehessen. Majd sokáig utálni fog, aztán majd nem. Éva nagyon kedves lány, szép is, tényleg jobbat érdemel, olyat, aki valóra váltja az álmait.

Éva szomorúan nézi, ahogy becsukom magam után az ajtót.

(kösz az inspirációért Háy Jánosnak)

Posted on

még ha a halál árnyékának völgyében járok is

Nem félek, nem félek a gonosztól. Nem.
Egy buta hollywoodi filmből ragadt meg a mondat, az úr az én pásztorom, nem is hiszek istenben, nem vagyok vallásos, vagy talán a magam módján, ahogy azt szokás írni, ha kérdezi a biztos kérdezőbiztos.
Eleve, mi az, hogy a halál árnyékának a völgye, úgy képzeltem mindig, mint a Grand Canyont, hogy amikor nincs olyan rohadt meleg, akkor jön az alkonyat és megborzongsz, mert az árnyéknak a völgyében jársz, hamarosan fázni fogsz és nem látsz mást, csak megannyi csillagot, amelyek közül egy csomó már halott, csak még nem ért ide a robbanás fénye, hogy talán ott voltak lények, elnyelte őket a vörös napjuk, még lehet, hogy menekültek is, küdtek üzenetet a semmibe, hogy itt voltunk, léteztünk és mire ideér és ha megfejtjük, már csupán millió éves por lesznek ők.
vagy csak én nézek túl sok scifit, persze,
Ha a halál árnyékának völgyében járok.
Nem félek.
De, félek. Elkerült eddig az árnyék, délidő volt, homlokom izzadt, sapkát veszek, törölgettem, nem csapott meg a hűvös borzongás, nem érintett meg. Nyár van, meleg. És akkor egyszer csak árnyak támadnak, libabőrös leszek, átfúj rajtam, látom, hogy süt a nap és mégis fázom, hiába húzom magamra a könnyű nyári takarót, mert megérint az árnyék.
Nem tudom, mit csináljak, erre nem létezik vaillantkazán, hogy befűtsek, ezt ki kell bekkelni, míg elvonul és újra kristálytiszta lesz minden az égen, újra az a kék lesz, amit olyan elbűvölve nézünk, különösen kora esti órákon, amikor mély lesz, mint az ezeréves óceán, amelynek mélyén ismeretlen szörnyek tanyáznak, de nem érnek el hozzánk, mert a mi világunk nem az övék, megölné őket a természet, pusztán a nyomáskülönbség miatt. Minket a mélység roppant össze, őket a sekély robbantja szét.
Pásztorom.
Nem terel sehovásem. Tudom, szerinted, aki máshogy gondolod, dehogynem, csupán aprók vagyunk az Ő nagy tervének kiismeréséhez, de most nem fogunk vitatkozni ezen, mert magam vagyok ezzel, énvelem beszélgetek. Nem érzem magamat terelve, vagy mintegy pásztorolva, csak baktatok jobbra-balra, egyre közelebb a völgyhöz, ahová sosem akartam eljutni.
Sápadt arc néz rám, rekedtes, száraz hang, szinte csak súg, tán még az sem megy, de látom, hogy örül nekem, hogy jó, hogy ott vagyok, hát mi mást tehetnék még. Kevesek vagyunk, te is, én is, hogy mindent megtegyünk az életben, amiben felelősségünk van, hogy aztán felzabáljon minket a lelkiismeret, szuvidolva, ahogy az igazi gourmandok teszik, lassan, minden falatot megízlelve, kis pinot gris hozzá, csak hogy jól csússzon. Lakoma vagyunk, úrias és amikor a desszert utolsó morzsája és a bor utolsó kortya is elfogy, a pincér hozza a számlát, kártyával, vagy készpénzzel lesz szíves, uram, a számla a szervízdijat is tartalmazza, erre már ne legyen gondja, köszönjük, viszlát máskor is, ámen.
Nem szűkölködöm.
Nem, semmiképp sem, nem szűkölködöm, van itt minden, kis demencia, addikció, különféle rendű és rangú betegségek, mindennapi idegbajok és hosszútávú reménytelenség, Mit lehet tenni? Már a belső, tehetetlen düh visszatuszkolásán kívül, hogy ne harapjam denevérek fejét, mint Ozzy, a Sötétség Hercege, nem vagyok vén kokós, túlélő, aki még néha összeszedi magát, de közben bebújós papucsban tengeti életét.
Hulk vagyok, tudod, óriás energiák dolgoznak, hogy nem, nem akarom, szeretném elkerülni, ezt nem akarom látni, hogy szép lassan, ahogy csak az élő dolgok tudnak, csendben megjelennek az első zöldes foltok és utána minden elrohad.
Csendes vizekhez.
Izzadt homlokom megmosom, kendőm benedvesítem, a tarkómra terítem. Minden elhallgat végül, csak a hullámok moraját hallani, a pulzus lecsökken, az izzó láng elapad és végül minden lenyugszik.
Elárasztod fejem olajjal; csordultig van poharam.
Ami elmegy, annak el kell mennie, ami marad, arra vigyázni kell, óvni, ápolni, hogy minden nap tele legyen a pohár, ne fogyjon el az olaj.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.
Velem és bennem, mindig, te véred vagyok, belőled származom, viszem tovább a neved, a génjeid, a tudásod, a nevelésed és a nevetésed. Utazóbőrönd vagyok, mindegyikőtök egy matrica, mindig velem maradtok, akárhol járjak, még ha a völgyben is.

„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig (mindörökké).”

Zsoltárok könyve, 23. vers

Posted on

Belégzés, kilégzés

Belégzés
Kilégzés
Belégzés
Kilégzés
Be
Ki
Be
Ki

lebegek, csak a lélegzetem hallom, bekibeki, szépen lassan, egyenletesen, mintha anyaméhben volnék, meleg a víz, csönd van, én vagyok, én vagyok, csak én vagyok. és az univerzum, a fejemben ott tágul szét minden irányba, bennem van az ősrobbanás, az első perc, az első csillag és a por. űrhajó vagyok, száguldok időn és téren át, de nem megyek sehova, az idő és tér összes pontján jelen vagyok, kvantumállapot, húrelmélet.

arra gondolok, amikor még voltál, hozzád értem, hozzám értél, te voltál a szél, én voltam a meghajló fa, kemény ágak recsegtek, ahogy nekifeszültek a szélnek, ellenálltak de meg is adták magukat, lecsupaszítottál, elvetted a leveleimet, ott álltam pőrén a magam valójában, egy kérges fa a levelei nélkül, de jó volt, körbeöleltél, simogattál, suttogtál szavakat hajlataimba
volt hogy vihar voltunk, te meg én törtél ágakat, fékevesztett dühvel tomboltál, de ellenáltam, nem törtél el, próbáltad, de nem tornádó, csak egy kis vihar vagy csupán, ami után csendesen esik az eső, elmossa a lehullott leveleket, eltakarítja a felkavart koszt és mocskot és reggel egy új nap virrad, üdén, mintha az éjjel nem óriás erők tomboltak volna

csak az orrom és a szám nem takarja víz, meg a péniszem, ahogy eszembe jut a tested, bekibekibeki, szapora a levegő
Belégzés
Kilégzés
Belégzés
Kilégzés
parancsolok magamnak
visszajön a tér

arra gondolok, aki majd leszel, értőn ölelsz, cinkosom vagy, sötétített üvegű univerzumot teremtünk, te meg én, kinevetjük a világot, ahogy kinézünk a szenvedély páráját letörölve, azon a homályos, kézhúzta csíkon keresztül, mint amikor az autóban, tudod, bepárásodik az üveg a zihálástól és hogy majd máskor, nem itt, nem most, psszt valaki megláthat, haha, kit érdekel, engem, ne csináld már
és majd ott járunk, hogy csak néznek, hogy ti már, tényleg, ott és csak bólintunk összenézve, hogy persze, ez nyilvánvaló, de nem mutatjuk, lenézésnek hatna, pedig csak egy klub vagyunk, két taggal, azért léptünk be pont, hogy.
és majd, ahogy csak mondunk egy szót, hangos nevetés vagy homályos szem vagy lángoló arc, az van belőle
és amikor ugyanott vagyunk és mégsem, hogy a másik közel van, elérhető, de most nincs rá szükség, hadd járja a saját útját, ha baj van, úgyis hívom, nem is kell, jön magától, ökörnyál rezeg a nyári szélben, nem is észrevenni, de összeköt, erős, nehéz szakítani

BelégzésKilégzés
Belégzés
Kilégzés

arra gondolok, hogy vagyok, itt a saját univerzumomban, kényelmes, csak lebegek, ki kell jönni, csinálni kell, mert ha nincs nyom, ha nem látszom, akkor nem is vagyok, fáj, fáraszt, nehéz, könnyezik a szemem az erőlködéstől, de csinálni kell, mert jobbnak és jobbnak kell lenni, hogy kész legyek, hogy ott legyek, hogy jó legyek, hogy meglegyek, ha majd hív a kürt, hogy most kell cselekedni és itt az esély, akkor nem csúszhat ki a kezemből, mert az erőtlen, gyenge
pallérozott elme és szív, marhaság, archaizáló, de ez jut eszembe, nincs mit tenni

Belégzés
Kilégzés
Belégzés
Kilégzés

arra gondolok, hogy ő van, az a kis élet, magamat láttam újjászületni benne, tévedés, ő más, külön, új entitás, de van, tükröződöm benne, meglepetés nekem, hullámhosszon vagyunk, akarom, benne akarok lenni az életében, hogy megmutassam neki, hogy kevesebb szívással is lehet, még akkor is, ha nem olyan vagy, mint ismeretlen piktorok megfestették ideálisnak az erős kéz és bátor szív és gyors lábak fiúját és lehetsz gyenge néha, nem baj, csak mindig kelj fel, az a lényeg és ne add fel, ha nem megy elsőre szépen és nem megy elsőre jól, mert sokat kell érte baszódni, az van, hiába minden, nem úszod meg

Belégzés
Kilégzés
Belégzés
Kilégzés

Posted on

szörny e.v.

Igen.

Te, hogy is hívják? Tudod, az embert, aki kifogta a Moby Dicket. Ja, annyira nem fontos, majd megnézem a Wikipédián. Végül is az a kurva nagy hal a fontos. Vagy cet, vagy mi az, ne gecizz már velem, nem mindegy, hogy cet vagy hal? De. A lényeg, hogy kifogja, azt mire megvan, majdnem belerokkan. Ésközbe meg lófasz se marad belőle. A szörnyetegből. Legyőzte…őőő vagy az az öreg halász volt? Nem emlékszem.

Semmire nem emlékszem.

Végignéztem az egész kurva National Geographic tévét és
kurvára
semmire
nem
emlékszem
belőle.

Emberekre emlékszem, arcokra, illatokra, csókokra, harapásokra, mellbimbókra, pinákra, szájak érzésére a farkamon, arra az ízre, ezekre emlékszem. Szituációkra is, hogy akkor mit mondott és mi volt rajta és rajtam mi volt és előtte és utána mi történt. Meg szituációkra, amik nem történtek meg, mert hát nyilván csodák a filmekben vannak, hogy belefutsz a csajba a mcdonald’sban és pont oda akar leülni és akkor elbeszélgettek és elkéred a számát és randiztok és belédszeret és te is bele és végre nyugis életed lesz, egy jó csaj mellett, aki még jó fej is, meg kedves és baszott jó segge van.

egész kis kapcsolatokat játszok le a fejemben, hogy miként és majd mit mondok és mi lesz a vége és az hogyan, csak mindig a casus belli marad el és a beszélgetések a fejemben maradnak.
vagy csak képtelen vagyok elmondani őket a szavaimmal hebegek bazmeg mint egy tizenkét éves kamaszgyerek
ja, csapongok, persze, van benne ráció, de az én rációm, nem másé.

jah, a hal. igen.

szóval, hogy megküzdöttem a szörnnyel és az majdnem megevett. mert régen, csak így kidugta az orrát és azt hittem, hogy az egy kis valami, hogy azt úgy lehet hagyni, hogy majd lenyomod a mélybe, aztán az nem lesz. persze egy kurva eget nem hát egy nagy bálna, ha feljön, ülsz a kis csónakoddal a hátán azt pillákolsz kifelé, hogy mijazisten, hogykerültem erre a szigetre.

tudod, az egészben, mi a kellemetlen?
megfogod, téped, húzod, küzdesz vele, hogy menj el szörny, de közben akarod is kurvára, gyere kicsi dínó, játsszál velem szépen, itt a csont hozzadvissza.
és akkor bumm belebaszik, hogy a szörny, az te vagy. te is vagy. doktor dzseki és doktor hány. magadat kergetted egész végig, mint kutya a farkát.
jójó, nem vagyok ideges, megmondom, miért. merthogy megbékéltem vele, a szörny meg lett szelídítve. én magam is lettem ő és ő is lett én és így egybeolvadtunk.

nem szörny az többé, hanem, én, ÉN vagyok.
ja, hát persze, szopó, kicsit szörnynek lenni, hogy majd nem elég, hogy baszott jó segge van és még jófej is, hanem az, hogy bassza meg, szeresse a kurva szörnyeket is.
kibaszott kevesen szeretik a szörnyeket, csak úgy mondom. de sokkal többen, mint azt valaha gondoltam volna.

tulajdonképpen jó a helyzet akkor ám. 

jobb nekem ez így. kicsit szörnynek lenni, de mégse küzdeni állandóan, mint valami űzött vadász, mert azt soha ne felejtsd el, hogy ha egyedül megy, akkor a vadász is űzött, a feje meg az akarata az ölése, a vágy, az űzi a vad után. miközben az meg lehet, hogy faszt se tud róla, csak pillázik a réten, de szép kis füvecske, hamm, bekaplak, a szakállas kockásinges muksó meg vergődik a bozótban, puskával, hátizsákkal. nem biztos, hogy nyerni fog.

persze, hogy semmit nem értesz, hát csak magyarázok össze-vissza szörnyekről, dolgozik a fantáziám, az mindig, termeli a sztorikat, amik aztán el is húznak a reggellel, mert kelni kell, kávét kell inni, fürödni kell, habzik a sampon a fejemen, vasalok, megyek már, megyek, de jó, hogy nem tudok nagyon késni, utazni kell, mindenki büdös azon a kurva buszon, hangosan hallgatom a zenét, akkor majd elnyomja, uhh, híd, levegő, most már jó, basszon meg az ég, hogy nem biciklivel jöttem és a történetek elkussolnak, mélyen hallgatnak, nincs okosság, csak csönd van és utána dolgozni kell.

de úgyis mindig csak a nőkön jár az eszem, ez már csak ilyen.

de visszajöttem, az a lényeg, nemigaz, 

Posted on

Vihar

A vihar úgy csapott le a falura, mintha a Sátán összes ivadéka, unokatestvéri ágon is ott lakott volna.
Napközben még fullasztó meleg volt, megállt a levegő, ahogy az idő is, csak a templomtorony időnkénti bondulásából lehetett tudni, hogy azért múlik, még ha lassan is. Estefelé jöttek a hírek, hogy vihar van készülőben, idősebbek a kutyákon is látták, hogy valami majd lesz, idegesek voltak, mntha tanácstalanul téblábolnának, holott már keresik a menedéket.
 
Nem rettent meg senki, komótosan beszedték a ruhát az udvarról, elpakolták a fűkaszát, beálltak az autóval a garázsba, a szokásos óvintézkedések, egy kis vihartól csak nem ijedünk meg.
 
Continue reading “Vihar”
Posted on

felfelé

 Innen már csak felfelé van. Innen már csak felfelé van. Innen már csak… Minden reggel ez a mantra, felkelés, gép bekapcsol, bambul belefelé az internetbe. Majd fürdök, majd fogat mosok, majd. Minden mozdulat nehéz, mert nincs miért.

 
Amikor elvesztettem a munkámat, még bizakodtam, majd lesz valami, okos vagyok, jó szakember, hát miért ne volna? Az első napok milyen jók voltak, otthon lenni, akkor vagyok másnapos, amikor akarok, nem zavar senki sem. Először a kocsmázásokat unja meg az ember. Aztán a tévét, aztán a könyveket, aztán az internetet, aztán mindent. Még a kormányt szidni se jó egy idő után, pedig gyűlöletben nagyok vagyunk. Már csak az marad, hogy néhány naponta kiveri, mert azt kell, hátha beesik valami, szokásnak se rossz, el lehet menekülni pár percre a valóság elől, azzal kúrsz, akivel akarsz, lehetnek akárhányan, minden vágyadat kiélheted. Legalább nem kell emlékezni az utolsóra, szállodai szobában, bénázás, feszkó, kellemetlen maszatolás, csak hogy meglegyen, annak is akkor lett vége, sajnos most nem vagyok alkalmas hosszú kapcsolatra, ne haragudj, nem haragszom, csak még veled fogok álmodni hosszú hónapokig, bassza meg, mint a kiugrott dohányos a doboz pirosmarlboroval, nincs, nem szabad, de kell.
 
Innen már csak felfelé van.
 
Aztán meg dolgozol. Fos pénzért, de legalább valami, nem fogsz éhenhalni, arra elég, meg csinálsz valamit, olvasol, fordítasz, megírod, jöhet a következő, mindegy, mi dinótojást találtak kínában, új csipet fedeztek fel, beindult a nagy hadronütköztető.
 
Innen már csak felfelé van.
 
Visszatérsz, lesz meló, persze ismerősön keresztül, nyomod, ötletelsz, csinálod, ugyanaz, mint régen, ugyanaz a hely, ugyanaz az érzés, ugyanolyan emberek. Befogod, a szád penge, arra gondolsz, hogy jó ez, hogy van, adnak pénzt, kurva vagyok, nem sírok, majd megyek az Intercontinentalba még melózni, ott legalább elhihetem, hogy nem az vagyok, ami.
 
Innen már csak felfelé van.
Posted on

Leves

 – Kérsz levest?
Süket csönd, a férfi elmélyedt a Nemzeti Sportban, magában a Fradit szidja, micsoda falábó banda, így kikapni és az elnök is elmehet a picsába. Az újság az asztalon kiterítve, a román ülőgarnitúra kényelmetlen, mégis itt szeret olvasni. Háromnegyed tizenkettő van, szombat, lassan ebédidő.
– Lajos! Kérsz levest?! – süvölt fel a felesége.
– Mi? – néz fel az újságból, látszik a szemén, hogy nagyjából van csak fogalma arról, hol van.
– Az úristen megáldjon, azt kérdeztem, hogy kérsz-e levest? Akkor megmelegítem, csak mondd már meg! – a merőkanál nagyot csendül, ahogy odakoccan a konyhapulthoz. Nem lehet mondani, hogy odacsapta az asszony, nem, csak jelentőségteljesen letette
– Kérek, persze – süllyed vissza az újságba a férfi. Kopaszodik, fejközéptől, ahogy kell. Samjong melegítőben van, meg egy Super Sport feliratú pólóban. Zoknija kinyúlt, kicsit ki is lóg a papucs elején.

Belobban a láng a kis gázégő alatt, a nő odateszi a levest, kislábosban. Piros, persze, örökölték, csak a bonyhádi az igazi, ma már nem lehet ilyen jó lábosokat kapni. A teflon meg úgyis rákkeltő. Húsleves, répa, gyökér, zöldség, sertéscsont.

Megbolondul a telefon az asztalon, a Radetzky-marsot csipogja, a kijelzőn név, Anyu. A férfinek fel sem tűnik, elmélyülten olvas. Az asszony odalép az asztalhoz, felveszi.
– Csókolom, anyuka, igen, itt van, adjam? Rendben, megmondom neki, persze, én is puszilom magát – eltartja magától a készüléket, megnyomja a piros gombot. – Lajos, anyád üzeni, hogy holnap menj át, kaszáld le a füvet.
– Mi?
– Mondom, anyád üzeni, hogy holnap menj át és kaszáld le a füvet! Süket vagy?
– Dehogy vagyok süket, nem kell velem kiabálni.
– Nem kiabáltam, csak nem figyelsz ide.
– De, figyelek, nem látod?
– Sose figyelsz ide, állandóan csak azt a kurva újságot bújod, mintha lenne bármi értelme. Nincs is foci már, mit olvasod azt a szart?
– Azt olvasok, amit akarok, engem érdekel.
– Persze, azt olvasol, amit akarsz. Felőlem! – fordul vissza a nő és megkavarja a levest. Hideg még, egyben áll a zsír a tetején, kis lemezkékben, mint a békanyál a tavon, csak ez fehéres-sárgás.

A férfi visszamélyed az újságba. Megzizzen a lap széle, remegni kezd a levegőben, zajt csap. Leteszi.
– Neked meg mégis mi bajod van? Az a baj, hogy elolvasom az újságot? – kérdezi a nő hátától. Amaz visszafordul.
– Hogy nekem mi bajom van? Neked mi bajod van! Azt se tudod, hol élsz, mit eszel, hát mintha nem ezen a földön élnél? Mindent háromszor kell megkérdeznem, mire idefigyelsz! Persze, olvassál csak nyugodtan! Meg nézzed azt a kurva Eurosportot egész nap, más se érdekel!
– De igenis érdekel, csak soha nem mesélsz, csak vitatkozol velem állandóan.
– Én? Veled nem lehet beszélni, te szerencsétlen! Az nem beszélgetés, hogy mondok valamit kétszer és rávakkantasz valamit! Ennyi erővel vehetnék egy kutyát is, azt legalább meg lehet tanítani valamire!
– Jó, akkor vegyél egy kutyát.
– Nem akarok kutyát, a férjemet akarom, nem érted, mi? Nézz magadra, itt ülsz, mint egy rakás szerencsétlenség, mintha 70 éves lennél, pedig alig múltál ötven! Úgy is nézel ki, meg úgy is viselkedsz! Sosem vagy rendesen felöltözve! Eleve, sose megyünk sehová, csak itthon ülünk és meresztjük a seggünket! Régen bezzeg eljártunk kirándulni, meg szerte az országban!
– Régen még Andris is itthon lakott.
– És a gyerek kell ehhez? Mi ketten már nem is mehetünk el? Azzal se tudod, mi van! Meg tudod mondani, hogy hívják a barátnőjét? Nem, mi? Persze, hogy nem.
– Noémi?
– Az kettővel ezelőtt volt, Kata, érted, Kata. Jellemző.
– Jönnek-mennek ezek.
– Ja, két éve ő van, lehet, hogy össze is fognak házasodni.
– Jó, oké.

Beáll a csönd. Lajos rezignáltan az újságjába süllyed megint. A leves percegni kezd, melegszik lassan. Az újság megint az asztalra fekszik, a férfi felnéz.

– Én nem vagyok így boldog.
– Mi? Mi az, hogy nem vagy boldog? – kérdez vissza az asszony
– Nem vagyok az és kész.
– Magyarázd ezt meg nekem.
– Nem tudom. Csak azt érzem, hogy nem vagyok boldog. Nem veled van a bajom, hanem ezzel az egésszel. Az egész kurva lakóteleppel, a dögmeleg lakással, meg mindennel.
Az asszony döbbenten néz.
– Mégis, akkor mit szeretnél?
– Azt nem tudom. Mást.
– De hát én ezzel most mit kezdjek? Itt ülsz, majd közlöd, hogy nem vagy boldog. Mit akarsz? Más nő van a dologban? Mert ha igen, hát kúrj, akivel akarsz, engem nem érdekel, majd megbirkózom vele valahogy. Azt hittem, legalább a szex rendben van köztünk, még.
– Nincs másik nő, nem is kell. Nekem te jó vagy. Csak ezzel az állóvízzel van a bajom. Itt vagyunk 10 éve, ülünk a meleg fosban, van egy autónk, meg egy panellakásunk. Minden nap bemegyek dolgozni, megcsinálom a munkám, kilectől ötig, hazajövök, eszünk, nézem a tévét, alvás, másnap ugyanaz. Ebből van elegem.
– De nem tudod, mit akarsz helyette.
– Nem.
– Hát keress másik munkát.
– De mit? Öreg vagyok, nem kellek én sehova máshova, meg aztán csak ehhez értek. Meg is fizetnek jól. Csak fáradtnak érzem magam.
– Költözzünk egy házba? Végülis, ha eladjuk a telket, meg ezt a lakást…
– Nem tudom. Inkább a gyereknek kéne venni valamit, nem?
– Hát eddig én is ezt gondoltam.
– Akkor meg.
– Könyörgöm Lajos, hát bökj már ki valami értelmeset! Váljunk el és házasodjunk megint össze, vagy mi az isten?
– Marhaság.

Megint csend. A leves már zubog a kislábosban. Az asszony a férjét nézi. Csak végtelen ürességet lát a szemeiben. Elszomorodik. Folyni kezdenek a könnyei.
– Lajos, én ezt nem értem. Én eddig azt hittem, minden rendben van, csak kicsit szétszórt vagy. Most meg azt mondod, nem vagy boldog. Mióta?
– Azt hiszem, sose voltam igazán.
– És ezt csak most mondod?
– Most jöttem rá.
– Most, itt az asztalnál, Népsport olvasás közben?
– Nemzeti Sport.
– Mindegy!
– Nem mindegy. Néhány napja.
– És azóta ezen rágódsz?
– Igen.
– Utazzunk el valahova? Az jó lenne?
– Nem tudom, biztos.
– Könyörgöm, valamit bökj már ki!
– De hát ha egyszer nem tudom!

Az asszony felkapja az újságot, összetekeri, hisztérikusan csapkodni kezdi vele a férjét. Az meglepődve nézi.
– Nem tudod, mi? Csinálom neked az ebédet, te meg kijelented, hoyg szarul vagy, hogy nem vagy boldog! És ennyi! Nem mondasz semmit, mitől lenne jó, csak ülsz itt és azt ismételgeted, hogy nem tudod! Ki vagy te, he? Hát mit követtem el uram, hogy ez jutott nekem?
Hangosan becsapódik a konyhaajtó, ahogy a nő kirohan rajta, be a szobába. A férfi feltápászkodik, nehézkesen, utánamegy. A szobában az ágyon fekvő nőt némán rázza a sírás, a háta rázkódik. A férfi nekitámaszkodik az ajtófélfának, nézi. A nő negyvenkilenc. Szerencsés alkat, egy gramm felesleg nincs rajta, alig ereszkedtek meg a dolgai, ami nem nagy, az nem is lóghat. Még mindig szép, egy tízest letagadhatna. Kisfiúcskák udvarolnak neki a boltban, ahol pénztáros. A férfiben felhorgad valami, amit nagyon régen érzett már.
– Erika, szeretlek – mondja halkan. A nő lassan felé fordul, csillog a szeme a könnytől.
– Mi?
– Azt mondtam, hogy szeretlek. Ne haragudj.
– Ezt most, így mondod? Évek óta nem mondtad nekem, hogy szeretsz.
– Pedig szeretlek.
– Én is szeretlek téged, te szerencsétlen – mosolyodik el a nő. – És nem haragszom.
– Nem ezért ne haragudj, hanem mert eltékozoltam az életedet.
– Nem tékozoltad el.
– Dehogynem. Milyen jó nő voltál, sokkal többre vihetted volna, mondjuk Pesten.
– Mi, lettem volna kurva?
– Mindig is okosabb voltál nálam, meg határozottabb. Neked egy gazdag férj járt volna, nagy házzal.
– Az isten áldjon meg már, tényleg, hát én hozzád mentem! Kit érdekel ez ma már!
– De még mindig jól nézel ki, még tudsz mit kezdeni az életeddel.
– De nekem így jó! Én csak annyit szeretnék, hogy néha mozduljunk ki itthonról, meg ne csak az Eurosportot nézzed!
– Jó.
– Akkor jövő héten elmegyünk valahová?
– El, igen.

A férfi odamegy, átöleli az asszonyt. A szeme még mindig üres.
A konyhában elforrt a leves, a répa odakozmált, de senkit sem érdekel.

Posted on

Suhan

 A testem felemelkedett, lábbal előre kezdtem el repülni. Nagyon hülye póz volt, a szánkósokat sem értettem soha, hogyan, de hiába kapálóztam, csak így ment. Elég tisztes távolságot tettem már meg, amikor rájöttem, hogy a lábammal tudom irányítani az utazásomat. Nagyon nagy sebességgel haladtam, a táj egyetlen elmosósott csík volt csupán, nem láttam semmi kis azonosítható részletet, hogy megtudjam, hol vagyok. Csak repültem.

Hosszabb ideig elvoltam így, aztán egyszerre csak lassulni kezdtem és leszálltam egy mezőn. Olyan volt, mint a windows háttér, kék ég, zöld fű, ameddig a szem ellát, nem töri meg fa, vagy bármi más a táj zöldes szövetét. Megindultam, találomra. Furcsa volt ez a táj, gondolkodnom kellett rajta egy darabig, miért. Csönd volt. Nem susogott a fű, nem percegett valami kis állatka, egyszerűen teljes csönd volt. Emellett a nap sem égetett, sütött ugyan, de csak fény volt, nem éreztem a hatását. 

Kezdtem kétségbeesni, elég reménytelennek tűnt ez az egész, nem látszott, hogy bárhova is eljutok majd. Énekelgetni kezdtem, hogy attitude, you got some fuckin’ attitude, ez a sláger jutott először eszembe. A hangom messze elszállt, de nem visszhangzott, mégis, megnyugtató volt, ez olyan igazinak tűnt.

Ez biztos valami teszt, hogy bírom, mi. Végtelen egyedüllét fogott el, vegytiszta magány. Persze. 

Mi ez? Honnan jöttem? Miért kerültem ide? Egyszerű és közhelyes kérdések, amikre most nem nagyon van válasz. Foglalkozhatnék persze a fűszálak tövében megbúvó hangyákkal is. Megfigyelhetném őket, ahogy apró darabokat metszenek ki a növényekből, hogy aztán a bolyba vigyék, táplálandó a királynőt és a közösséget, ahogy kérdés nélkül teszik a dolgukat, a kémia és az ösztönök kijelölte úton. Ha volnának hangyák.

Mennem kellett tovább. Menni és menni és menni.

Menni kell. Tovább. Itt nem jó, kényelmetlen. A hangom hallatszik, de nem reagál rá senki és semmi. Hiába beszélek, énekelek, kiabálok.

Menni kell. A kémia és az ösztönök diktálják, így nem lesz jó, menni kell, hátha egyszer megérkezem. 

Menni kell, majd ott is fogok fázni és ott is lesz rossz napom, biztos, majd a vernyognak a madarak hajnalban, gyűlölni fogom őket ezért és zavarni fog a hangos autók zaja, de lesznek, tudom majd, hogy élek.

Menni kell, a kimondott szavaim felverik a csendet, ahogy a roppanó ág az erdőben az állatokat, válaszolnak rá, visszasugalmaznak, belerúgnak a szavaimba, megkantározzák és megülik őket, betörik, átformálják, elveszítik és kicsapják, újra befogadják őket.

Menni kell, ha fáj a láb, merevedik az izom, ha roppan a derék reggel, ha két kávé sem elég az emberré váláshoz.

Menni kell, visszaverni a boka után kapó kisméretű keverékkutyát, belenézni a kapu mellett ülő néni szemébe, aki kendője alól érteni véli a világot, az empíria élő szobra ő, mindenről tud, mindenről van véleménye.

Menni kell, nem foglalkozni a gubancos szakállú kéregetővel a villamoson, a telefonról zenét hallgató roma srácokkal, a dioptria nélküli szemüveget viselő szűk nadrágos, tornacipős lányokkal sem, az öreg nénivel sem, aki szerelmes a miniszterelnökbe és a másikkal sem, aki meg az előzőbe.

Menni kell.

Kifolyt a nyálam, alvás közben, a hátsó ülésen. Az ablakon kinézve ezernyi gyertyaláng, közeledik a nagyváros, hazaérek lassan.

Posted on

Fura inges

– Figyelj, tudod mi ebben a jó?
– Mi? Miben? – kérdeztem vissza, mert nem figyeltem oda, elkalandozott a tekintetem.
– Hát a fiatal csajokban, ezt magyarázom
– Na mi?
Gergő régi barátom volt, néha megittunk egy sört, az a fajta ismeretség, ami közepes erősségű kapcsolat, nem tengermély barátság, de az ismerős státusznál mégiscsak több. Az ilyenben az a jó, hogy évekig kitart, nem változik. Nem járunk együtt nyaralni, de néha, egy-két havonta meginni egy sört: éppen megfelelő.
Jól nézett ki, már persze a harmincnégy évéhez képest. Kezdett tokásodni, azt borostával takarta el, de nem volt meghízva. Mostanában különösen felvitte az isten a dolgát, középvezető lett. Így kívülről nézve tulajdonképpen egész hasonlóak voltunk.
Valahogy minden beszélgetésünkben a csajokra terelődött egy idő után a szó, persze, meg a szarásra, ha már eleget ittunk, férfiak egymás között, jellemző. Nem volt egyikünknek sem családja, vagy igazán állandó, megragadt csaja, csak közdöttünk, mint malac a jégen. Küzdöttünk… Persze, szóval ő csak cserélgette a csajokat, én meg minden olyan nőbe beleszerettem, amelyik egy kicsit szart a fejemre és lehetőleg jó zakkant volt. Sikerült természetellenes vonzódást kialakítani az ilyen típus iránt, amelynek legtöbbször az lett az eredménye, hogy megzuhantam a faszba, ők meg továbbálltak.

– Szóval az a fasza bennük, hogy még nincsenek kicsinálva, érted? Nem rohangálnak lobogtatva a kisebbségi komplexusukat, hogy ők ráncosak, meg öregek, meg nem szereti őket senki. Olyan egészségesek, érted?
– Értem – Közben azt gondoltam, hogy még hányszor kell vajon elmondanom, hogy értem, nem kell minden mondat végén megkérdezni. Sosem sikerült erről leszoktatnom. Most meg már nem is próbálkozom, minek, lehet, hogy még hiányozna is, ha abbahagyná.
– Én tényleg nem is értem, hogy mit eszel ezeken a nőkön hallod, de tényleg. Mind le van robbanva, érted? Arról meg nem is beszélve, hogy ott a gyerek, már ha van, akkor az a para, ha meg nincs, akkor meg az, mert akkor meg meg van hülyülve, vagy eleve hülye is volt.
– Ühüm – dünnyögtem, érdeklődést színlelve, persze máshol járt az agyam. Egész pontosan a szememből kiindulva, a válla fölött mintegy húsz centivel elhaladva, olyan három, három és fél méterre, ha mérnöki pontossággal lehetne meghatározni.
A nő, akit néztem, az a típus volt, amelyikről elsőre nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, vagy sem, ami persze, az eddigi tapasztalataim alapján leginkább azt jelentette, hogy de, csak közben megszólalt a vészcsengő. Olyan harminc-közepes lehetett, pont az esetem. Hasonlított valakire. Egy híres, francia színésznőre, annak az énekesnek a lányára, ő is ez a típus volt, a megállapíthatatlan. Szép, de van benne valami, mint amikor az egyszerű zenében van egy félhang, ami elsőre nem illik oda, de aztán rájössz, hogy aki írta a dalt, az jobban ismer, mint te magadat és az bizony ott kell, hogy legyen, mert úgy lesz egész, csak meg kell szoknod.
Próbáltam a szemébe nézni, de nem nézett fel, így csak méregettem. Érdekesen volt felöltözve, látszott, hogy nem tizenkettő egy tucat. Amikor azt mondom, érdekesen, akkor persze nehéz kitalálni mire gondolok, szóval egy törékeny, kis nő láthatóan nagy cuccokban, amik kicsit pasisak is, aztán mégis iszonyú jól áll neki.
Huhh, felnézett.
Elmosolyodtam.
Elmosolyodott ő is.
Jó, és akkor most? Na igen, ez nem megy nekem, hogy akkor, mintegy Clint Eastwood módjára odamenjek és leterítsem, mint valami nagyvadat. Ehelyett megy a bénázás, meg a kiderítem, kicsoda és akkor megpróbálok levelezésbe elegyedni, aztán vagy sikerül valami, vagy nem.
Ez van, már azt hiszem nem fog változni.

Lesütöttem a szemem, otthagytam. Majd gondol valamit és minden bizonnyal igaza is lesz.
Visszatértem fejben Gergőhöz.
– Figyelj, azt azért vágod, hogy ezt nem direkt csinálom? Ezek a nők vonzanak és kész, mit tegyek. Nem bírom a húszéves csajokat, az van. egyszerűen gyerekek még, vagy megváltják a világot, vagy hisztiznek valamin. Aztán nekem kell elmagyaráznom mindig, mi hogy van. Én nem akarok az apukájuk lenni, nekem agyban, életkorban, tapasztalatban megfelelő partner kell. Csak ezek meg ki vannak purcanva, igen, én meg azt hiszem, hogy na majd én megoldom és majd sikerül, amibe másnak beletört a bicskája. Aztán persze az a vége, hogy jön valami faszi, jó kocsival, aztán, mintha nem is lettem volna.
– Ezt mondom neked én is. Barna, bazmeg, ne csináld már. Erről kéne leállnod. A mostani csajom húsz éves és nem hisztizik, és nem váltja meg a világot, és van esze is. Persze, van amikor elő kell venni az idősebb pasit, de legalább tudod, mit miért csinál, meg nem játszmázik össze-vissza. Attól bírok én is a falnak menni, eljátszom a nagyasszonyt, vagy a kislányt, vagy a naívat, vagy a kurva okosat, aztán persze mögötte meg semmi, érted, nem is olyan. Azt meg már persze nem is mondom, mennyire más a szex egy ilyen csajjal, érted.
– Értem, hát – mondtam elmosolyodva.
– Na, ezt mondom. Huhh, – sóhajtott – hagyjuk is ezt, kár erről ennyit beszélni. Kézeld, voltunk a céggel a múlt héten egy olyan sztékezős helyen, besza-behu, hallod. El kell majd mennünk oda egyszer, hibátlan, a médiumnak rózsaszín a közepe, nem véres, de nincs is átsülve és ilyen szarvasgombás szószt adnak hozzá, na, mondom, hibátlan.
Ezzel áttértünk a zabálásra, ahogy ez szokott lenni, majd még két sör, aztán a klotyóetika jön, meg a politika, ahogy az mindig van.

Amikor legközelebb arra néztem, a nő a fura ingében és a finom ráncaival már nem volt ott.

Posted on

Fekete felhők a Ráday utca felett (1.)

 

 Valami régi csajpop-slágert dúdolva vágtam át az utcán. If you’re ready, call me boy, you better push the button… Innen nem tudtam tovább a szöveget. Már nem emlékeztem a banda nevére, onnan maradt csak meg, hogy a barátaim punkzenekara egyszer játszotta és vicces volt. Punk, barátok. Furcsa érzések merültek fel bennem.

Ma már nem lehet punkot játszani, ahogy nagyon sok más zenét sem. Először még csak ferde szemmel nézett a hatalom, vegzálta azokat, akik ki merték nyitni a szájukat, vagy csak simán jól akarták érezni magukat, azonban, ahogy megerősödtek és sikeresen eltüntették a szabadszájúak utolsó képviselőit is, kerekperec betiltottak mindent, ami nem tetszett nekik. A punk alapjaiban balos műfaj, mennie kellett, de így jártak a DJ-k és az úgynevezett alternatív szcéna nagy része is. Milyen szépen megmutatta ez, hogy egyesek mire képesek a boldogulásért, Akiket a tévék és a kommersz rádiók tartottak el, hamar felismerték a lehetőséget, hogy csak át kell írni a szövegeket hazafiasabbra és rögtön minden rendben lesz, nem kerül veszélybe a napi hakni és megélhetés. Nem is lehet semmi mást hallani, sem a Szécheny Rádióból, sem a Szent Mária tévéből, már ha szórakoztatásról van szó. Kenyér és cirkusz kell a népnek, ezt még ők is tudják.

Én miért maradtam itt, nem tudom. A barátaim mára mind vagy halottak, vagy leléptek valamelyik szomszédos országba. Mióta az értelmiség átszivárgott Szlovákiába és Romániába, összehasonlíthatatlanul jobb lett a magyarok helyzete, a vezetők ugyanis felismerték, hogy nyilvánosan jól kell bánniuk a menekültekkel, ha nem akarnak úgy járni, mint Magyarország és nem akarnak kipottyanni az Unióból. A legjobban talán José hiányzik. Mindig hajlamos volt arra, hogy nagy legyen a szája és amikor egy este a pufidzsekis pribékek megtalálták az utcán, odaszólt. Nagyon megverték és bár időben kórházba került, a belső vérzései miatt nem sikerült túlélnie. Forrt a vérem, tenni akartam valamit, de rá kellett jöjjek, hogy már késő. Ezt az egészet nyolc évvel ezelőtt kellett volna megállítani, amikor elkezdődött. Negyvenhat éves vagyok, gyenge és megfélemlített már a lázadáshoz. 

A többiek szétszóródtak mindenfelé a világban, ki Londonban, ki valamelyik szomszédunknál, ki Németországban kötött ki. Nekik volt igazuk, mára már beláttam, nekem is mennem kellett volna. Kellett, volna, micsoda felesleges szavak. Kispolgár vagyok egy diktatúra uralta országban. Kussolok, végzem a munkám, elfogadom a pénzt, amit adnak érte és élek. Néha már ez is csodás kiváltság, legalább nem valami nedves pincében rohadok. Ha például valaha is beléptem volna a Zöldpártba, akkor biztosan nem így élnék, hanem vidéken, valami táborban, társadalmilag hasznos munkát végezve.

Rágyújtottam egy iráni cigire, gusztustalan íze volt ugyan, de jobb volt, mint a Fecske, maradtam ennél. Sötét volt már, egyedül lépkedtem a kihalt Ráday utcán, a bedeszkázott kirakatok előtt. Messze megláttam két alakot, jól látszott a kakastoll a süvegjükön. Csendőrök. Befejeztem a dúdolást, szemembe húztam a kalapom és megpróbáltam minél kisebbnek látszani, kerülni a feltűnést. Felgyorsítottam kissé a lépteimet, de nem siettem, az is gyanús lett volna. Végül gond nélkül elmentek mellettem, rám sem néztek.

Mentem tovább a híd irányába, ahol a lakásom volt. Még egy alak jött szembe, szokásos járókelőnek nézett ki. Ahogy egymás mellé értünk, lelassított és hozzámszólt:

– Elnézést, tud nekem tüzet adni?

– Persze – válaszoltam és előkerestem az öngyújtómat. Szeles volt az idő, közrefogta a kezével a kezemet, miközben igyekeztem a lángot a cigarettája alá tartani. Egyszercsak éreztem, hogy valamit a kezembe csúsztat. Ráemeltem a tekintetem.

– Ne kérdezzen semmit! – suttogta, vagy tén csak formálta a szavakat a szájával. – Köszönöm! – köszönte meg a tüzet hangosan, majd elsietett.

Remegve dugtam a kezem a zsebembe, öngyújtóstul, papírostul, legalábbis annak tűnt. Vettem egy mély lélegzetet, majd elindultam hazafelé.

 

Ahogy hazaértem, alábhagyott a remegés. Itt biztonságban voltam, legalábbis hitem szerint. Egyszer már végignéztük a lakást és nem volt benne poloska. Korábban még azt gondoltam, nem is lehet, engem aztán minek hallgatnának le, csak egy fikadarab voltam egy gyárban. Amikor megkezdődtek a letartóztatások, akkor kiderült, mindenki számíthat a titkosrendőrség figyelmére.
Az asztalon száraz kenyér, kinnmaradt, megzöldült párizsi, meg egy múlt heti példány a Nemzetből. Mostanában sikeresen sóztam el odabenn, egy-két kolléga szívesen vitt haza két példányt is, kellett a papír gyújtósnak. Nem volt itthon senki a másik három lakótársam közül, hétvégén hazamentek a családjukhoz, leginkább segíteni a nagy szükségben. Nem mentek jól a dolgok.
Én maradtam, nem volt hova menni. A húgommal nem beszéltem egy ideje, átment jó magyar anyába. Sose gondoltam volna, de közénk állt a rendszer. Ő kiszolgálta, én eltűrtem.
 
Először csak röhögtünk az egész Királyi Egységfronton, meg Szabó Lajoson. Szabó Lajos, milyen átlagnév már ez? Még az előző kormány idején jelent meg a párt és a parlamentben ülőkben csalódott emberek között hamar népszerűek lettek. Rendet ígértek, kompromisszumok nélküliséget, megoldást a romák problémájára, egyszer és mindenkorra. A szétforgácsolódott magyar értelmiség és vele az egész baloldal csak nevetett rajtuk, hülye nácik, mondták. Aztán, ahogy egyre jobban látszott, hogy ezek komolyan gondolják azt, hogy itt újra egy olyan ország lesz, amit ők elképzeltek, milyen lehetett 1938 környékén, úgy jött a riogatás. Barna eső fog esni, mondták okos szónokok. Az emberek persze magasról leszarták őket. Jobban akartak élni, több tévét és autót venni, érdekelte is őket a félrevert harang, annyiszor hallották már. Talán ha az úgynevezett értelmiségiek minimális mértékben is egyetértettek volna egymással, talán, akkor megnyíltak volna a fülek.
A vezető párt megpróbálta elbagatellizálni az egészet, de a kormányzásuk ideje alatt elhíztak, elbíztak, azt hitték, örökké tart majd a hatalmuk. Akkor jöttek rá, hogy tévedtek, amikor a részben az általuk hozott törvényeknek is köszönhetően tényleg kétharmad volt az eredmény. A nyolcvan százalékos parlamnti többség pedig mindent eldöntött. Szabó Lajos meg, hogy-hogy nem, talált magának nemesi ősöket és így Kemenessy-Szabó Lajosként működött a továbbiakban, mint főkormányzó. Királyunk nem volt, de az ország alkotmányos monarchia lett.
A továbbiak az ilyenkor szokásos forgatókönyvet követték már, kár is lenne elmesélni. Megnéztük ezt egyszer, kétszer, százszor az egész kibaszott huszadik században.
Körbenéztem, már rutinszerűen, majd a zsebembe nyúlva elővettem a papírt.
 
B!
 
Nem tudom, hogy vagy, de nem hiszem, hogy jól. Fogalmam sincs, mennyire beszélsz még németül, de ideje lelépned onnan, gyere ide. Intéztem neked német útlevelet. Menj el a Szabadság-hídhoz, menj fel a Sziklatemplomhoz, hétvégén és válts belépőt. Ahogy bemész, van egy feszület jobbra, amögött lesz egy csomag, pénz, papírok és egy retúrjegy Bécsbe, érvényesítve. Vegyél magadnak ruhákat, bőröndöt szerte a városban, haza már ne menj. Hans Mittenthalernek fognak hívni, gyakorold, addig is.
 
Várunk.
 
B.
 
Megdobbant bennem valami. Mindenre számítottam, csak erre nem, hogy pont B lesz az, aki ír nekem. B jóbarátom volt anno, a német nyelv felkent pápája. Ő szerezte nekem a némettanárt, akinél tanultam, majd később, előbb heccből, aztán valamifajta rendszeres szeánsz keretében németül beszélgettünk és közben az egyik legjobb barátommá vált, még így a társaságunkon belül is. Nem írta hol van, de egyértelmű volt, Berlinben.