A testem felemelkedett, lábbal előre kezdtem el repülni. Nagyon hülye póz volt, a szánkósokat sem értettem soha, hogyan, de hiába kapálóztam, csak így ment. Elég tisztes távolságot tettem már meg, amikor rájöttem, hogy a lábammal tudom irányítani az utazásomat. Nagyon nagy sebességgel haladtam, a táj egyetlen elmosósott csík volt csupán, nem láttam semmi kis azonosítható részletet, hogy megtudjam, hol vagyok. Csak repültem.
Hosszabb ideig elvoltam így, aztán egyszerre csak lassulni kezdtem és leszálltam egy mezőn. Olyan volt, mint a windows háttér, kék ég, zöld fű, ameddig a szem ellát, nem töri meg fa, vagy bármi más a táj zöldes szövetét. Megindultam, találomra. Furcsa volt ez a táj, gondolkodnom kellett rajta egy darabig, miért. Csönd volt. Nem susogott a fű, nem percegett valami kis állatka, egyszerűen teljes csönd volt. Emellett a nap sem égetett, sütött ugyan, de csak fény volt, nem éreztem a hatását.
Kezdtem kétségbeesni, elég reménytelennek tűnt ez az egész, nem látszott, hogy bárhova is eljutok majd. Énekelgetni kezdtem, hogy attitude, you got some fuckin’ attitude, ez a sláger jutott először eszembe. A hangom messze elszállt, de nem visszhangzott, mégis, megnyugtató volt, ez olyan igazinak tűnt.
Ez biztos valami teszt, hogy bírom, mi. Végtelen egyedüllét fogott el, vegytiszta magány. Persze.
Mi ez? Honnan jöttem? Miért kerültem ide? Egyszerű és közhelyes kérdések, amikre most nem nagyon van válasz. Foglalkozhatnék persze a fűszálak tövében megbúvó hangyákkal is. Megfigyelhetném őket, ahogy apró darabokat metszenek ki a növényekből, hogy aztán a bolyba vigyék, táplálandó a királynőt és a közösséget, ahogy kérdés nélkül teszik a dolgukat, a kémia és az ösztönök kijelölte úton. Ha volnának hangyák.
Mennem kellett tovább. Menni és menni és menni.
Menni kell. Tovább. Itt nem jó, kényelmetlen. A hangom hallatszik, de nem reagál rá senki és semmi. Hiába beszélek, énekelek, kiabálok.
Menni kell. A kémia és az ösztönök diktálják, így nem lesz jó, menni kell, hátha egyszer megérkezem.
Menni kell, majd ott is fogok fázni és ott is lesz rossz napom, biztos, majd a vernyognak a madarak hajnalban, gyűlölni fogom őket ezért és zavarni fog a hangos autók zaja, de lesznek, tudom majd, hogy élek.
Menni kell, a kimondott szavaim felverik a csendet, ahogy a roppanó ág az erdőben az állatokat, válaszolnak rá, visszasugalmaznak, belerúgnak a szavaimba, megkantározzák és megülik őket, betörik, átformálják, elveszítik és kicsapják, újra befogadják őket.
Menni kell, ha fáj a láb, merevedik az izom, ha roppan a derék reggel, ha két kávé sem elég az emberré váláshoz.
Menni kell, visszaverni a boka után kapó kisméretű keverékkutyát, belenézni a kapu mellett ülő néni szemébe, aki kendője alól érteni véli a világot, az empíria élő szobra ő, mindenről tud, mindenről van véleménye.
Menni kell, nem foglalkozni a gubancos szakállú kéregetővel a villamoson, a telefonról zenét hallgató roma srácokkal, a dioptria nélküli szemüveget viselő szűk nadrágos, tornacipős lányokkal sem, az öreg nénivel sem, aki szerelmes a miniszterelnökbe és a másikkal sem, aki meg az előzőbe.
Menni kell.
Kifolyt a nyálam, alvás közben, a hátsó ülésen. Az ablakon kinézve ezernyi gyertyaláng, közeledik a nagyváros, hazaérek lassan.