Category: Words

Tegnap, ahogy jöttem haza, a Blaha Lujza téren láttam három gazdátlan dísztárcsát. Vajon miért pont ott? Nem drámaian rossz az út, legalábbis a Rákóczi út többi részéhez képest. Lehet, hogy korábban meglazulnak és végül a Blahán adják fel.

Elképzeltem egy embert, aki ezeket gyűjti. A Dísztárcsás srác.

Magas, vékony, szőkésbarna haja van, mindig egy fekete sapkát hord, az alól lóg ki a vékony szálú, rendezetlen haja. Hasonló a szakálla is, örök pelyhedző állú. Fiatal, talán még iskolában lenne a helye, ehelyett a városban rója köreit, dísztárcsákat keresve. Az arca sebhelyes kissé, ahogy egész nap a város legmocskosabb pontjain van, a fekete korom berakódik a pórusaiba és gyulladásba hozza a bőrét, amit utána folyamatosan vakar, kissé furcsa, hirtelen, szaggatott mozdulatokkal. Néha beszél magában, különösen, amikor talált egy különlegesebb példányt.

Az olcsó, kínai tárcsákat utálja, sok van belőle, mind törött, ócska műanyagból vannak. Vannak jobbak néha, erősebb anyagból, német, vagy olasz tárcsák, na azok jók, nem pattannak el olyan könnyen, amikor leesnek a kerékről, erős műanyagból vannak. Néha van köztük fekete is, azokat különösen kedveli, szép a mintájuk, egyenletes a felületük.

A legkirályabb persze a fém dísztrárcsa, az nagyon ritka, idáig egyet talált összesen, egy Merciét, ezüst és fehér a közepe, benne a csillag. Egy öreg merciről esett le, már jó ideje elképzelhetetlen, hogy egy Mercin dísztárcsa legyen.

Télen jobb a helyzet. Sokan tartják a téli gumit lemezfelnin, el van rakva egy gumiraktárba, vagy a garázsban otthon és csak ki kell cserélni, ha eljött az ideje. Kicsit rozsdás a felületük, jól jön egy dísztárcsa rá. Az egyetlen baj, hogy hideg van, a srác egy furcsa dzsekiben mászkál ilyenkor, láthatóan nagy rá, meg a kezén egy elég lyukacsos kesztyű van. Néha megkérdezik a szociális munkások, hogy van, ilyenkor kicsit zavartan válaszol és elővesz egy összehajtott füzetlapot, amire fel van írva a címe, egy telefonszám és egy üzenet, hogy van hol laknia, darabos, női kézírással.

A srác átvág a téren, kezében egy ikeás kék szatyor, benne két dísztárcsa, felszáll a közeledő hatos villamosra, amelyik a Nyugati irányába tart.

– Ne abból egyél, ott a másik.
– Miért ne?
– Mert az a friss. Egyed a tegnapit, azt is meg kell enni.
– De miért ne ehetnék a frissből?
– Mert az holnapra van.
– De én a friss kenyérből akarok enni, éhes vagyok.
– Jó, akkor mit csináljak a másikkal, dobjam ki?
– Miért dobnád ki?
– Mert az már holnapra szar lesz, dobhatom ki, te meg megeszed a másikat, aztán nem lesz itthon kenyér.
– Ezt nem reggel vetted?
– De.
– Nem lehetne, hogy akkor azt együk, amit reggel vettél és ne mindig a tegnapit?
– De akkor azzal mi lesz.
– Kidobjuk, megtörjük az ördögi kört.
– Persze, engem nem fogsz rávenni arra, hogy ételt dobjak ki. Engem nem így neveltek otthon.
– De csak egyszer kell kidobni, utána ehetünk friss kenyeret mindig. Majd én kidobom.
– Nem.
– Akkor csak eszek most a frissből, holnap meg hozok másikat.
– Egyed csak a tegnapit, az is jó.
– Megkívántam a friss kenyeret, tejföllel, erre te itt szórakozol velem, ezt te élvezed, vagy mi? A friss kenyérből akarok enni és kész.
– A tejfölt meg végképp felejtsd el, az a töltöttáposztához van.
– Milyen töltöttkáposztához? Rántotthúst csináltál ma, hát hülyének nézel engem?
– Nem nézlek hülyének, a káposzta majd holnap lesz, estére.
– Tehát ma nem ehetek a kenyérből meg a tejfölből, mert azok holnapra vannak.
– Igen, nem arra vettem, hogy felzabáld.
– De reggel mész a boltba, nem?
– De.
– Akkor meg?!
– Mi az, hogy akkor meg?
– Nem lehet venni reggel egy másik kurva tejfölt, az istenit neki?
– Ne kiabálj velem, légy szíves és ne káromkodj.
– Jó, nem kiabálok, hagyjuk.

– Most mit csinálsz?
– Felveszem a cipőmet meg a kabátomat, mindjárt jövök.
– Hova mész?
– El.
– Hova el?
– Azzal neked semmi dolgod nincsen. El. Mindjárt jövök.
– Akkor menjél, ne is lássalak. Nem ehet rajtad kiigazodni. Itt vered a palávert, hogy éhes vagy, aztán meg el akarsz menni. Miért nem eszel inkább? Ott a rántott hús meg a püré.
– Nem kérek húst, délben is azt ettük.
– És? Nem lehet kétszer ugyanazt enni? De finnyás vagy, látszik, hogy uraskodva nevelt az anyád.
– Na az anyámat hagyd ki ebből, légy szíves. Egyszerűen csak nem kívánom a rántott húst.
– De miért nem, nem ízlik a főztöm?
– De ízlik, de már ettem belőle. Finom volt, de elég. Majd holnap eszem megint húst.
– Holnap káposzta lesz.
– Estére. Délben meg ehetek húst, nem?
– De.
– Na, mindjárt jövök.
– Jó, gyere mindjárt.

– Te mit csinálsz?
– Sajtot reszelek.
– De mire?
– A tejfölös kenyeremre.
– Milyen tejfölös kenyeredre?
– Vettem tejfölt meg kenyeret, frisset és megkívántam hozzá a füstölt sajtot, hát vettem azt is.
– Te tényleg elmentél a boltba, amikor van itthon étel? Tejföl is van, meg kenyér is, hát ha tényleg ennyire azt kívántad, miért nem mondtad?
– Mondtam.
– Azt nem mondtad, hogy akár a boltba is mennél érte.
– Na ne szórakozz velem.
– Nem szórakozom. De most akkor mind megeszed azt a kiló kenyeret?
– Nem, nem eszem meg.
– Akkor mit csinálsz vele?
– Amit akarok, az én kenyerem, most vettem magamnak.
– Ne gúnyolódj.
– Nem gúnyolódom. Ha akarom, itthagyom megpenészedni és nem nyúlhatsz hozzá, vagy a szemed láttára dobom ki a kukába és egy szót se szólhatsz.
– …
– Most mi bajod van?
– Az, hogy…gúnyt…űzöl…belőlem…
– Nem űzök gúnyt belőled. Ott volt az étel, nem engedted megenni, vettem magamnak másikat. Megtehetjük, nem élünk rosszul.
– Akkor sem lehet az ételből viccet csinálni, meg kidobálni.
– Szerinted én viccet csináltam az ételből?
– Igen.
– Aztán, mégis, kifejtenéd hogyan, hm?
– Ki akarod dobni azt a kenyeret.
– Nem akarom kidobni, azt mondtam csak, hogy ha akarom, megtehetem. Kidobhatom a szikkadt tegnapit is és akkor ehetsz te is ma este friss kenyeret.
– Nem dobod ki a tegnapit.
– Akkor nem dobom ki, nekem már mindegy, van sajátom, azt eszem, finom, friss, tejföllel, sajttal.
– Ezt a hülyeséget is hol tanultad.
– Milyen hülyeséget?
– Tejfölt tenni a kenyérre, micsoda marhaság ez. A tejföl ételbe való.
– Én esküszöm, neked elmentek otthonról, hát a tejföl étel, meg lehet enni. Kurva finom így.
– Ne káromkodj. Nem finom.
– Kóstoltad te ezt valaha?
– Nem, de nem lehet finom.
– …mfmmhhhhmmmm…
– Ezt most direkt csinálod.
– Nem, tényleg ízlik! Megkóstolod?
– Nem.
– Na, de, kóstold meg. Nem mondhatod, hogy nem jó, ha soha nem kóstoltad.
– A kakát se kóstoltam, de tudom, hogy nem finom.
– Értem, akkor ugye holnap a káposztára nem teszel tejfölt, jól gondolom?
– Dehogynem, hát arra való.
– De ha nem jó a tejföl, akkor nem lehet a káposztára se tenni.
– De jó, csak kenyérrel nem jó.
– Amit még soha nem kóstoltál.
– …
– Kössünk egy üzletet, te ezt most megkóstolod és ha tényleg rossz, soha többet nem eszem az orrod előtt ilyet. De nem hazudhatsz.
– Nem kötünk üzletet, nem vagyunk mi szatócsok.
– Rendben, akkor pedig végig fogod nézni, ahogy ezt befalom.
– Hagyjál békén, majd gyere be, ha végeztél, mindjárt kezdődik a film. De azzal a szájjal engem nem maszatolsz, az is biztos.

– Te mit csinálsz itt a konyhában? Hajnali kettő van.
– …
– Hohhó, jól látom? Tejfölös kenyeret eszel sajttal? Na mi történt?
– …
– Rossz, mi? Szar, mi? Büdös, mi? Csak a frisset mi?
– Mit keringsz te itt hajnali kettőkor.
– Kijöttem pisálni, remélem, azt lehet.
– Lehet.
– Na azért. Ízlik?
– …
– Töröld meg a szád, mert tejfölös. Aztán, ha végeztél, gyere aludni, meg ne egyél sokat, megfájdul a hasad.

Négy óra huszonkettő.
Azt mondja az óra a mobilomon. Kattan az óra, hallom a sötétben, ahogy monotonon elszámolja az időt. Csak bámulok magam elé, kis villogások mindenhol, egy töltő, egy másik, egy nem tudom, mi. Sorban támadnak a sötétben az éber álmok, ilyenkor köhög vissza az agy mindent, ami letapadt, mint a slejm. Régi, kínos történetek jutnak az eszembe, kiver a víz tőlük, mégsem tudom őket elűzni, katt, katt, bang, bang. Olyan az egész, mint amikor az autót üresben bőgeti valaki, csak üvölt a motor, de nem történik semmi, de semmi, nem megyünk sehová, csak üvölt, az üzemanyag fogy, a levegő szennyeződik, a motor kopik, de az egész önmagáért van,
Kisgyerekkori emlék jut eszembe, amikor megpofozott az apám, egyetlen ilyen volt, hülyét csináltam belőle, az egész családból, elcsattant. Csak köszönnöm kellett volna a vendégeknek, de elbohóckodtam. Ezt is átélem. Az emberben nem maradnak meg nagyon az érzelmek, csak az erősek: a düh, amikor elérzékenyül, amikor nagyon fáj. Na meg persze, amikor kínos. Az mindenek feletti, olyan erőel üt vissza, mintha megint nyolcvanhárom lenne.
Az is sokszor eszembe jut, amikor hazudtam, nagyobbat, akkor is összeugrik a gyomrom és kapkodom a levegőt, nem megy ez nekem, szarul hazudok, inkább nem is mondok semmit, vagy ha már muszáj, akkor leszek egyenes, bármilyen nehéz is, attól is mindig be vagyok szarva, de az elsülhet jól. Meg kéne ezeket beszélnem a pszichológusommal, mondaná valami amerikai regény főhőse. Lehetne ironikus, mint Pat Bateman, hogy tudod, hogy szemét geci és másnap este feltrancsíroz valakit apró darabokra, különös, perverz kegyetlenséggel. Vagy nem tudom, a másik meg tényleg elmenne a dokijához és óránként sokszáz dollárért elmesélné immáron hatodszorra, hogyan nem lett tökéletes a vágás elsőre a bar mitzvah-ján és ez mekkora nyomot hagyott a lelkében. Nincs pszichológusom, csak itt kattogok a sötétben és visszaszáll minden szar a fejemre, szép csöndben. A tévét ha bekapcsolnám, akkor az elterelné. Nézhetnék barcogó szarvasokat és csak bejönne a fejemen az egész, hogy aztán nyom nélkül távozzon. Semmit sem tudok a szarvasokról, vagy az univerzumról, pedig terabájtnyi információt kaptam már erről.

Négy óra negyvenégy.
Hahaha. Az a jó, amikor vmi melós ügyön agyalok, mert arra ilyenkor megtalálom a megoldást, nem zavar az oxigénhiány, meg az alapzaj az irodában meg az összes többi és hamar meglesz, amin három napig pörögtem.

Öt huszonkettő.
Most már igazán vissza kéne aludni, olyan leszek, mint a mosott szar megint, aztán három napig nem jutok semmire, mi. Különösen a piás hétvégék az ilyenek, csak zakatolok, annyira ver a szívem, hogy érzem az ereimet, végig a testemben, alszom négy órát, fenn vagyok, lüktet a fejem, haluzok tőle, nem hat semmi, eltart az egész még két napig. Vergődöm a szilánkos emlékeken, bevillannak, mint valami olcsó videoklipben, ez is volt igen, az is, uhh, jézusom, azt miért, fhuhh. Magzatpóz a becsöngető kíntól, hogy miért, miért, miért.
Belecsavarodok a saját vágyaimba és nem lemondásomba, mint valami óriási lepedőbe, mozdulni nem bírok már, csak tekergőzöm, mint valami óriáshernyó, mindjárt bebábozódom, aztán kikel egy denevér meg egy molylepke szörnyű násztáncából származó hibrid, a legborzalmasabb tudatalattik poklából származó teremtmény, a rettegés hozója, halált árasztó lehelletével elszürkíti a világot, virágos rétekből lesz panelrengeteg, szürke betonautókkal és örök köddel, a köd sosem múlik, nyirkos, nehéz, beleeszi magát a szövetkebátba, ázottkutya-szaga lesz, el kéne már vinni tisztítóba, áh, ez a szag örök, ez a szörny lehellete, amit ránk ragasztott, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy visszajöhet, megjelölt minket, a szolgái vagyunk. Mit akarok, csak az ösztön van, felszámoltam a korlátokat, kiszálltam a kerékből, bocsi, nekem most mennem kell, mert erre megy a busz, énnekem meg arra van dolgom, ja, tudom, hogy földút, nem baj, ti csak utazzatok, majd megleszek, szedek szamócát, majd eleszegetem azt, meg reggel megnézem a fák koronáján átszűrődő napfényt, hogy érezzem, hogy szabad vagyok, de amikor kimondom, persze senki kurvára nem hallja, mert elmentek, én akartam, basszameg, kinek mondom most ezt el. Létezik-e a reggeli napfény, meg a visszhang, ha csak egy ember hallja? Betekerőzöm az avarba, olyan, mintha egy ölelés lenne, amit a múlt héten loptam, de azért mindig megbüntetnek, ejnye fiam, loptál, már megint, ócska tolvaj vagy te, perceket, órákat, napokat lopsz, mint egy kis vámpír, igen, az, tudod a szörny, az vámpír is, most nézd meg mit tettél, pedig te nem akartad bántani, csak hát túlságosan szorítottad azt a kis testet, merő szeretetből, összeroppant szegény. Még emlékszem a szemére, ahogy kihúnyt benne a fény, világos színű volt és kérlelt, hogy ne, hagyjam abba, ne hagyjam abba, ne és hagyjam. Patáimon sár, úgy járom az erdőt, cuppanós, minden lépés egy élet munkája, hiába tudnék repülni, nem megy, nehéz vagyok, le kéne mosni, de sehol egy patak, sehol tiszta víz, hogy lemoshassam a csatakot magamról.
Aztán már csak képek, loholok keresztül az erdőn, kerülgetem az öles fákat, arra mintha lenne egy tisztás, de egyre mélyebbre jutok, egyre sötétebb van, végül aztán elnyel és feloldódom.

Hét ötvenkettő.
Húzás jobbra, törnoff alarm. Így kelhetett Frankenstein doktor teremtménye, kibotorkál, kávé, pisi, szarás, indulhat a nap.

Van az, amikor kinyitod a hűtőt, kiveszed a tálcás csirkecombot, szarul néz ki, hát, és amikor beleszagolsz, tudod, hogy menthetetlen, aztán csak szentségelsz, hogy rohadjon el aki ezt eladta, hát ma jár le a határideje, a faszomatmár, hogy semmi sem működik ebben az országban. Ilyen a szaga az elmúlásnak is. Nem, nem az öregszagra gondolok, vagy arra, amitől megborzongsz a János kórház folyosólyán, ahol a reménytelen esetek vannak, az a halál szaga, az más. Az elmúlás szaga üt, masszív gyomrossal támad és abban a pillanatban tudod, hogy nincs tovább.
Ebből a csirkéből ma kurvára nem lesz vacsora.
Persze, eljátszol a gondolattal, hogy micsoda kis pipogya népek vagyunk, egy kissé megrogyott csirkét nem vagyunk képesek háromnapi hányás nélkül megenni, bezzeg Afrikában, vagy Mongólia távoli részein, vagy, á, Észak-Koreában, ott hogy megennék az ilyesmit, mi! De aztán csüggedten tudomásul veszed, hogy te, a kákabélű európai, nem vagy se mongol, se Kim Dzsong-alattvaló, így aztán becsomagolod az egész hóbelevancot egy zacskóba és kidobod a kukába, hogy aztán megnézd, milyen konzerv van otthon, egy kis tonhal, meg tejszín, meg tészta, meg is van a vacsora. De azért a picsába már.
Szóval így van az elmúlása a dolgoknak is. Hogy jó, jó, még mindig jó, aztán meg már nem.
Az ember hitegeti magát, hogy de majd jobb lesz, meg persze, ez csak átmeneti állapot, ezt még vissza lehet hozni, csak egy kis odafigyelés kell, persze másikaktól, és akkor megint minden olyan lesz, mint rég. Ja,meg a szerencsét se feledjük, hát persze, majd szerencsések leszünk. Mint az összes fociedző, hogy nem állt mellénk a góllövőisten, pedig helyzeteink voltak, csak, csak ezért szoptunk tizenkét góllal, bezzeg ha az az első bemegy, akkor minden más lett volna, megnyílnak az egek, a nap sugára rávetül Kovács II János csatár arany Adidasára, az furcsa, földöntúli ragyogásba kezd és onnantól megállíthatatlan lesz, háttal beszórja, félpályáról. Természetesen mindez az dzőbának köszönhető, ő volt az, aki megtanította, hogyan kell a lábat a sugárba baszni, erőteljesen, jusson belőle, sugallata van neki, minden áldott reggel, kissé szilva-illatú, enyhény szúrós.
Nem kell a Münchausen, apa. Erre rábasztunk, ezt elvesztettük. Nincs tovább, elbuktál, akárhogy tepertél, próbálkoztál, vannak dolgok, amik erősebbek nálad. Kötések, amiket nem oldhatsz fel, viszonyok, amikbe nem nyúlhatsz bele, emberek, akiket majdnem kihúztál a mocsárból. Ja, hát tudod, mit adnak a majdnemnek a történelemkönyvek, meg a Szerencsejáték ZRt.
Ha meg nincs otthon semmi, hát, ez van, veszed a cipőt, kabátot, elmész megint csirkéért. Aztán veszel szelet tarját, jó kis mustáros flekken lesz belőle, pürével, mi.

Azt mondják, mindenkinek a világon van egy hasonmása. Egy alteregó, aki úgy néz ki, mint ő maga. Lehetne helyet cserélni, ha nem lennének nyelvi korlátok, belebújni valaki más életét élni, hetekig, hónapokig, vagy örökké. Újrakezdeni, máshogy csinálni, tabula rasa, elmenekülni a velünk telítődött barátok, rokonok, ismerősök elől, legyen valaki más problémája. Mintha nem lennének egy másik életnek szabályai, mintha az nem lehetne megátkozva üvöltő gyerekkel, bomló elméjű szülővel, alakoskodó barátokkal és haszonleső ismerősökkel. Menekülés, ahogy más bőrébe bújsz, mesehős leszel, vagy harcos, ellenkező nemű, különlegesnek érezheted magad, másvalaki leszel egy időre, aki az új alakját felvéve nem csak a személyét, hanem a felelősségeit is eltakarja. Hogy ezt a való életben, vagy virtuális világban csinálod? Kit érdekel, csináld csak. Az álmodozónak szüksége van erre és megakadályozni ebben őt, míg nem árt senkinek: bűn, végzetes hiba, amikor pedig a fantázia utolsó szikrája is kihúny belőle, akkor örökké elveszett valami, ami egy picit egyszer jobbá tehette volna a világot.

Az élet kegyetlen, nem alteregókat teremt nekünk, hanem párhuzamos univerzumokat. Megpillanthatjuk magunkat, ha és akkor azt, és nem azt. Emlékszel arra a nyári napra, barátom? – kérdi az univerzum és odatolja, hogy hát miért nem mentél oda hozzá, tessék, itt ez a kedves család, ez a tiéd lehetne. Sokat gondoltál arra, hogy vajon ez jó ötlet? Ugye, tessék, akkor is tudtad, hogy nem, itt van, mutatom, most ő csinálja azt, amiért te minden áldott nap megveszel, ami miatt pállott szájjal kelsz, ami miatt féltékeny vagy, ami miatt letört, és nem, nem tehetsz semmit, mert elmúlt az élet már, nincs visszamenés, nincs elnézéstkérés, nincs csak még harminc centi, nincs kérszegygintonicot és nincs teisvonnegutotolvasol, nahát. Ott állsz csak, mélán és nézed, mint a detektívüveg mögül, hogyan is lehetett volna. Ha akkor tökös vagy, ügyes vagy, bátor vagy, szerény vagy, okos vagy, buta vagy, megfontolt vagy, hirtelen vagy, vad vagy, szelíd vagy, dühös vagy, nyugodt vagy, kanos vagy. Vagy nem vagy kanos.

Gyengék vagyunk, neked az én életem kell, nekem a tiéd, vagy egy harmadik emberé, neki is valakié és így tovább, mert nem tudunk megbánás nélkül élni, csak rágódunk a múlton, az önkétely nagyra nőtt rágógumiján kérődzve, hogy aztán végül ott álljunk, nem érzékelve a világot, csak arra ez egy pontra koncetrálva, hogy az miért.

Miért nem én vagyok.

Ropogott a hó az autó kereke alatt, ahogy megérkeztünk a házhoz az erdő mélyén. Régebben voltunk már itt, tartottunk szilveszteri bulit, jöttünk nyáron is, mindig nyolc-tízen. Nagy adag húsokat grilleztünk, kilométereket jártunk az erdőben, megállva minden érdekesebbnek tűnő fűszálnál, hogy lefotózhassam és hogy aztán csalódottan kitöröljem otthon a képek nagy részét. Néha azért akadt egy-két jó, én meg elégedett voltam végül is ezzel. Este nagy tüzet raktunk mindig és hát éktelenül berúgtunk, mi másért menne az ember egy mindentől távol eső kulcsos házba egy egész hétvégére. Mindig rengeteg vodkát ittunk, úgy emlékszem, egészen pontosan vodka-szódát, vittünk egy kiló lime-ot. Pirkadatkor meg csak ültünk, bódultan néztük a gerinc felett előbukkanó napot, majd elmentünk aludni.

Néha nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, a rettenetes másnapok ellenére is. Most csak négyen voltunk, az évek telésével megritkultak, majd megszűntek ezek a mulatságok, mindenkinek családja lett, gyerekei és már nem volt fontos az, hogy teli torokból lehessen ordítani egy szót az éjszaka csendjébe.

Continue reading “Quartet”

– Jó napot, Pernye bácsi! – kiáltott be egy férfi az utcáról. Jesenik Béla volt a neve, ötven közeli, vékony ember. Borostás volt kissé, egy megkopott baseball-sapka volt a fején, szájában barnaszofi. Ezen kívül egy csíkos, barnás színű kötött pulóver, egy kék munkáskabát, egy valaha jobb napokat látott, mocskos  farmer és egy kitaposott bakancs volt még rajta, utóbbin malter-, és festékfoltok.

– Szervusz, Béluskám, mondd csak, mi a helyzet? (Maradj már!) – kérdezett vissza Pernye bácsi, idősebb Perjésik Ferenc, nyugalmazott lakatos, miközben rendreutasította a kutyát, amelyik hangos ugatással jelezte, hogy nem kedveli a Bélából áradó alkoholszagot. Mintha csak ez valami falusi egyenruha lenne, rajta sem volt nagyon más öltözék, talán csak a kalap, meg a félcipő volt az igazán látható különbség. Ősz volt, szeptember vége, még nem kellett nagyon melegen öltözni, de elkélt már a munkáskabát, meg a pulóver. Munkáskabátja persze a fél falunak volt, mielőtt kivonultak az oroszok, zsákszámra lehetett ilyesmit szerezni, főként valutáért, meg különb dolgokat is, mint merülőforraló, meg abrikter. A ruszkik meg boldogan gyűrték a zsebükbe a pár márkát vagy dollárt, úgyis loptak mindent, meg nem is foglalkozott velük senki, tudták, hogy lassan indulás van haza, egyszerűbb volt így mindenkinek.

– Pernye bácsi, ha át tudnál jönni valamelyik nap, jó lenne, volna egy kis hegesztenivaló, eltörött az egyik kaputámasztó, aztán én kőműves vagyok, nem értek én a vasakhoz, tudod te azt jól.

– Jól van, Béluskám, holnap jó-e? Úgy három fele? Úgyis megyek a Kocsis Marikához, meg kell nézni a csapot, megkért rá, mielőtt lezárja télire, legyen rendben, na azt megnézem, utána meg odamegyek hozzátok, az úgy jó lesz?

– Persze, persze, hogyne! Akkor várlak holnap, szervusz Pernye úr!

Az öreg becsoszogott a kaputól, mögötte a kutyával, el a korallpiros kombi lada mellett, amibe majd holnap be kell tennie a hegesztőgépet, amikor megy a Béláékhoz, meg el ne felejtse megnézni, hogy mennyi benzin van benne, mostanában kihagy az agya picit, aztán a múltkor is meg kellett kérnie valakit, szégyenszemre, hogy hozzon neki kannában benzint Füredről, ott volt legközelebb benzinkút. De akkor még szezon volt, elég volt felülni az öreg Csepelre, felkötözni a kannát a csomagtartóra és letekerni a Róka büféhez, a strand végébe, aztán szólni a Pistának, másnap hozzon már neki kilencvenkettes benzint, az kellett a Ladába. Régóta barátok voltak már Pistával, elő is fordult mindkettejükkel ilyesmi, természetes volt, hogy segítenek egymáson. No de most ősz volt, a Róka büfé zárva, a Pista meg otthon gubbaszt Pesten ilyenkor már, neki nincs fűtve a háza, aztán az éjszakák cudarok tudnak már lenni, elkél a meleg paplan, meg a fűtés. Tavalyelőttig ő is úgy oldotta meg, hogy csak az egyik szobát fűtötte egy Siestával, meg a fürdőt reggel egy olajradiátorral, azt is csak akkor, ha jöttek a gyerekek, ő nem fázott, jól bírta a hideget; de aztán csináltak cirkófűtést és így fel lehetett fűteni az egész házat, ha jöttek télre vendégek, nagy ritkán, szilveszterezni, vagy amikor jó hideg volt, kirándulni, meg korcsolyázni a Balatonon.

A falu is csendes volt, elszórt kutyaugatást lehetett hallani, de ilyenkor már nem sok élet volt Csopakon, különösen nem az üdülőrészen, a vasút meg a tó közti területen. Boltba is fel kellett járni a faluba, mert a lentiek bezártak, nem nagyon volt miért kinyitni, nem volt forgalom. Amúgy se volt rózsás a helyzet, ahogy teltek az évek, egyre kevesebb volt a vendég, először a nyugatnémetek maradoztak el, hogy a helyükbe keletiek jöjjenek, akik megnéztek alaposan minden fillért, de belőlük is egyre kevesebb volt, igazán szerencsés volt az, aki a teljes szezonban ki tudta adni a házat, a nagy részének júniustól augusztus közepéig sikerült, akkor volt szezon, utána már árat kellett csökkenteni, hogy jöjjenek a magyarok is, egy kis utószezonra, hogy aztán végül szeptember közepe után ne nagyon legyen senki. Pernye bácsi nem panaszkodott, ő volt az ügyeletes ezermester, sokan jöttek hozzá csip-csup javítanivalóval: elromlott egy csap, be kellett kötni egy gáztűzhelyet, meg kellett csinálni a kertkaput, vagy ne adj isten, sólyakocsit kellett készíteni a vitorlásnak, értelmes pénzből, mindenki hozzá fordult. Van aki pénzzel fizetett, van aki pálinkával, borral, a végén senki sem maradt elégedetlen. Aztán a következő nyáron a bort, meg a pálinkát eladta a vendégeknek, jó vastagon fogó ceruzával, akik boldogan vedelték azt. Ő is csinált bort, évről évre, jött a család, segítettek a szüretben, aztán lett rizling, meg tramini, bűnrossz, tudta mindenki, de a németeknek, fröccsbe jó volt: nyilván a kifinomult ízlésű polgárok nem a Balatonra jártak nyaralni, hanem az Adriára, vagy Olaszországba.

Előbb körbenézett, minden rendben van-e. Nem nagyon kellett semmitől sem tartania, lakott házba nem nagyon mentek betörők, amikor volt elég üres, de azért ellenőrizte, megvannak-e a meggyfák, az öreg Csepel, a letört pedál helyére hegesztett fémpálcával, na meg a sufni, ahol a szerszámait, meg az évek során összegyűjtött több tonna “valamire még jó lesz”-dolgot tartotta, csapokat, vasdarabokat, vízcsöveket, elektromos alkatrészeket, egy szétvágott kertkaput, meg hasonlókat. Ránézésre nem volt több fémhulladéknál, de ő mindig tudta, mi van ott és sokszor kisegítette a bajból, amikor épp meg kellett javítani valamit. Márpedig javítani mindig kellett, hol ezt-azt barkácsolt a házon, ami már így is toldozott volt láthatóan, minimális mértékben sem hasonlítva az eredeti tervekre, hol csomagtartót, hol fűnyírót, ami éppen akadt.

A házba érve komótosan, nyögések közepette levette a cipőjét, hogy belebújjon a papucsába. Testes ember volt, meglátszott rajta a bor, meg a szükségesnél jóval több zsírral való főzés. Volt ebből gondja, három infarktus, az elsőnél tette le a cigarettát, most meg magas volt a koleszterinje, meg a szíve is zakatolt, szedett is vagy háromfajta gyógyszert. Most sem volt másképp, töltött egy pohár vizet, letette az asztalra, majd a kis narancs üvegből elővette a szívgyógyszerét, meg kitett még két másikat. Egyszerre vette be őket, nagy kortyokban nyelve rá a vizet. Ó, a csudába – gondolta magában, amikor rájött, hogy elfelejtette kikészíteni a holnapi szerszámokat, de aztán arra jutott, hogy majd reggel összeszedi, amire szüksége van ahhoz a vízcsaphoz, meg a Béluskáék kapujához.

Nyomasztó volt a csönd, bekapcsolta a tévét, hogy legyen valami zaj, bár nem nagyon szerette az egészet, folyamatosan politika ömlött, meg hülyeségek. Bezzeg régen, akkor mindig volt Hofi, azon tudott nevetni. Valami film kezdődött, amerikai, úgy döntött, azt fogja nézni. Régen milyen jó is volt, amikor nyaranta itt volt az unokája, vékonyka gyerek. Emlékezett, egyszer álmában leesett az ágyról, aztán vihette Veszprémbe a kórházba, ott kötözték be, mert eltört a kulcscsontja, a mama meg perlekedett vele, hogy megmondta, hogy ne hagyja kívül aludni, tessék, ott a baj! A gyereket meg alig lehetett fürdetni, a bekötözött vállaival, az egyikhez rögzítették a másikat, ezt nem lehet gipszelni, aztán igen büdike volt szegény. Nem is ez volt az egyetlen balesete, emlékezett, volt, hogy a frissen szerzett biciklitudásával nyalta végig a murvát a sarkon, meg volt, hogy az ujját csípte be a nyugágy, visított, mint a malac, amikor a mama paradicsomot tett a sebre, de aztán hamarosan rendbejött, csak naponta kellett átkötözni, mindig olyan mocskosan jött haza a csatangoló kölök. De mindig segített, hatéves korában már felszívta a lopóba a bort, ott egyensúlyozta a vállán a literes lopót és adagolta ki a rizlinget a kis poharakba a vörös arccal vigyorgó Hansoknak és Brigitte-knek. Ő se nagyon jött már, főiskolás volt, hamarosan mérnök, felnőtt, tudós ember, diplomája lesz, pedig sose volt még ebben a családban diplomás, emlékezett, a művezetői voltak azok, sima képű, fiatal emberek, akikkel együtt építették a Magyar Népköztársaságot. Nem csak ő, a mama is, ő sem maradt le, ő marós volt, amíg bírta, utána raktáros.

Na, a mama. Aki már nem járt le, nem is nagyon beszéltek egymással. Megette őket az a pár évtized, súlyos sértések repkedtek már három éve is a levegőben, mindegyik, mint egy eldobott kő, sebeket ejtve, súlyosakat. Aztán már nem jött le inkább, azt mondta, keressen magának szolgálót, az lesz a legjobb, ő már belerokkant ebbe a házba sokszor. Amikor az építkezésen cipelte a termésköveket és sérve lett, vagy amikor minden másnap ágyneműt kellett húzni a vendégnek, miközben ők a pincében laktak, hogy minden helységet ki lehessen adni, meg amikor egész álló nap takarított egy-egy jobban sikerült búcsúeste után. Nem akarta már ezt csinálni, elvolt otthon a panelban. Az öreg meg egyedül maradt, bár néha felment Pestre, vagy a gyerekek jöttek le, ha nem volt vendég, fürödtek a Balatonban, aztán este meg mindannyiszor kitört valami ádáz vita, régmúlt dolgokon, ki mennyit dolgozott, ki kinek tartozik mennyi pénzzel, vagy csak hirtelen előbúvó sérelmek, amelyek tízhúsz évig lappangtak. Mérges votl sokszor, hát ezek a hálátlanok elvitték volna minden pénzét, meg amúgy is, mindig mindent jobban tudtak, pedig hát ő már leélt egy életet, ezek a sihederek még nem. Mintha csak tegnap lett volna, hogy nyegle kamaszok voltak, az a kettő, meg a bátyjuk, a befelé forduló, csendes harmadik.

No de ilyenkor már nem nagyon jönnek, nincs mit itt csinálni.

Kintről kutyaugatás hallatszott, kiment, rászólt a kutyára, hogy halgasson már, az meg engedelmesen letepedett a szőnyegre. Beérve, töltött egy pohár vizet, amit letett az ágy melletti kis asztalra, aztán átvette a pizsamáját és bebújt az ágyba. Még egy darabig nézte a tévét, majd, amikor érezte, hogy elálmosodik, kikapcsolta, hogy aztán percek múlva hangosan horkolva aludjon.

Valamikor fél egy lehetett, amikor a horkolás abbamaradt. A kutya szokatlan, panaszos hangon vonyítani kezdett.

 

kéremszépen, énbennem sok a szeretet, már ha ezt így szabad volna mondani, sőt, tulajdonképpen belém rengeteg szeretet szorult és ott lappang meg nyunyászkodik belül, várja, hogy kijöhessen, de nem ám úgy, hogy amikor én akarom, hanem így magától jön ki, aztán csak így szeretek bele a vakvilágba, meg csapong összevissza, mint a gazdátlanul hagyott slag, jut mindenhová, boldognak, boldogtalannak,
meg csapódik, mint galamb az üvegnek, csendben lecsúszik onnét, nyoma marad, aztán csak néznek az emberek, hogy termett angyalnyom a nyolcadikra az üvegen, susmorognak, hogy itten valamiféle csodának voltak ők tanúi, fotózgatják a mobiltelefonjaikkal, mer aztán jön holnap az alpinista ember, lelóg a kötélen és egy habos csíkkal eltünteti az üvegről az angyalt, mintha ott se lett volna, nézze meg, csíkmentes, így dolgozik egy profi,
naugye,
én nem ilyen vagyok, nem szeretek professzionálisan, csak ahogy jön, persze, hogy akkor, mikor iszom, kitaláltad, kis hamis vagy, persze, hogy akkor aztán meg mindenki félreérti, hogy mi az, hát az nem az, hanem csak ha már oda nem szerethetek rendesen, szeretek máshová, átölelek és akkor jön kifelé, mint a szívárványszínű unikornishányás, árad, árad, míg ki nem fogy az utolsó cseppje is és zörgő hordó maradok, jó, az alján marad egy kicsi, mindig marad egy kicsi, egy csepp,
az utolsó csepp mindig a gatyába megy, ahogy mondta egyszer az apám, asszem a kerntől hallotta, valahol, biztos rádiókabaré volt, gondolom én, lehet, hogy szilveszteri, akkor még voltak jó kis kabarék, barátom, akkor még voltak, bezzeg ma, ez itt, ami van, hát ezek már csak nyögni tudnak, a hofi, az vicces volt, meg emlészel az illetékes elvtársra azzal a hülye hangjával,
nekem is hülye hangom van, csak üresen hörgök másnap és fáj a fejem, mert kiment belőlem minden szeretet egy kis időre

Egészen sokáig bolyongtam az áruházban, mire végre találtam egy eladót, persze nem volt ebben semmi meglepő. Mindig baromi nehéz eladót találni, ha a kertosztályon vagy, akkor biztosan a csempeosztályon magyarázza az alul-, és a hátulkifolyós vécécsésze közti különbséget egy málhamellényes, fémkeretes szemüveges, szederjes arcú úrnak, aki a fejébe vette, hogy majd ő megoldja olcsóbban. Persze majd amikor a szaros víz szivárog a csésze alól, mert nem szilózta le, az aszony megszidja és hívnak egy mestert, aki persze elmondja, hogy őelőtte mindenki csak szar, gány munkát csinál és kivételesen igaza is lesz.

– Jó napot, tud nekem segíteni? – kérdeztem az eladót. Magamkorabeli férfi, enyhén borostás, csúnyák a fogai, erős keze van, koszos körmökkel.

– Persze, parancsoljon – mondta udvariasan, kicsit meg is nyugodtam, nem szeretem az udvariatlan eladókat.

– Egy láncfűrészt szeretnék vásárolni.

– Erre tessék. Tudja, milyen célra lesz? Elektromos, vagy benzines, ház körüli munkákhoz, vagy nagyobb famunkákhoz, talán ács?

Kicsit sokkolóan ért a kérdésözön, szégyenkezve kellett bevallanom neki, hogy nem készültem fel ilyen mélységben az ügyben. Azt ő nem tudhatta, hogy egy bérelt lakásban lakom a belvárosban és egyszerűen reggel úgy keltem, hogy kell nekem egy láncfűrész.

– Nem, nem vagyok ács, csak így a háztáji munkákra kell, nem is gondoltam alaposan végig a dolgot ám.

– Ohh, esetleg van vegyestüzelésű kazán? Télen esetleg azzal fűtenek?

Hálás voltam magamban, megmentett, hiszen erre nagyon könnyű volt már az válaszolni, hogy persze, vegyestüzelésű van, de van gáz is, tudja, csak eltüzelünk ezt-azt, ócska raklapot, kapott fát, rossz bútort, azzal is olcsóbb a számla. Tulajdonképpen egész elhittem, hogy van egy házam egy Budapest környéki településen, Tárnok, vagy Etyek, vagy Martonvásár, bár az már egész messze van, két szintes, kétkocsibeállós, van egy vizsla, egy német juhász, meg három gyerek, kettőt a csajom hozott a kapcsolatunkba, elváltak vagyunk mindketten, egy meg közös, együtt nézzük a Barátok köztöt esténként, iszunk egy pohár bort, én néha sört, hetente egyszer azért még csak egymáshoz nyúlunk, néha meg elmegyünk a barátainkhoz, akiknél berúgunk és sofőrszolgálattal megyünk haza, míg a gyerekek a nagyinál vannak, az anyósomnál, hogy ne legyen gond, hogy más az apjuk.

Így, hogy ilyen szépen megegyeztünk, hogy mire kell nekem a fűrész, mutatott párat, elektromost is, meg benzinest, de igazából akkor dobbant meg a szívem, amikor megláttam az ötvenes Stihlt, tudtam, hogy az kell.

Amikor a kezembe adta, meglepődtem elsőre, hogy milyen nehéz. Tényleg ilyennel vágják a fákat, úristen, a favágók tényleg igazi férfiak, ezzel kár volna innentől vitatkozni. Megmutatta, hova kell a benzint, hova a láncolajat tölteni, én meg csak lelkesen bólogattam, próbáltam mindent megjegyezni, holott abban sem voltam biztos, hogy valaha beindítom a fűrészt. A motorfűrészt, ahogy az eladó mondta folyamatosan, motorfűrész, motorfűrész, ismételgettem magamban.

Akartam, akartam azt a motorfűrészt. Lázasan csillogó szemekkel néztem, ahogy kihozott a raktárból egy vadonatújat, bedobozolva, az én motorfűrészem. Remegő kezekkel fizettem ki a pénztárnál, nem is lett volna rá ennyi pénzem, de már mindegy volt, elvesztem, tudtam, hogy kell nekem. Lassan mentem ki az autóhoz, betettem az anyósülésre a dobozt és próbáltam megnyugodni, annyira zakatolt a szívem. Tombolt bennem a tesztoszteron, erősnek, vastagnak, szőrös kezű, bagózó, erős testszagú férfinak éreztem magam.

Azon gondolkodtam, hogy a fetisiszták érezhetnek így kicsit, a férfi, aki megvette magának élete első fehérneműszettjét, vagy a másik, aki megleste a fiatal párt szeretkezés közben, a lázas izgalom, hogy megtette, amit eddig csak álmaiban mert, mert a legmélyebb titoknál is titkosabb vágya volt, amit pórbáltt rejtegetni, maga elől is, de felszínre tört. Mert az ilyen mindig felszínre tör, ugye.

Aztán lassan lenyugodtam és hazamentünk, én meg a motorfűrész.

A nagyszoba közepére tettem le, együtt a benzinnel, meg olajjal, amit hazafelé vettem a benzinkúton. Még egy csőrös bezineskannát is vennem kellett. Kinyitottam a dobozt és ott volt benne, szétszedve, mintha csak arra várna, hogy összerakják, hogy aztán haraphassa a fát, köpködhesse szét a forgácsot, üvöltve marcangoljon, mint egy bestia, amelyik prédát talált, fröcsög a vér, szakadnak a belek, húsba tép a fog, hogy a végén csak csontok maradjanak, vagy azok se, ha rozsomák volt a támadó. Minden volt hozzá a dobozban: villáskulcs, láncfog-reszelő, látható volt, hogy olyanoknak találták ki, akiknek nincs idejük azzal szórakozni, hogy a pickup csomagtartóján lévő ládából előkeressék a tizenhetes kulcsot, menni kell, dolgozni kell, időre megy, termelni kell.

Csendes áhítattal szereltem össze, lépésről lépésre, ahogy az útmutató mutatta, beállítottam a láncfeszességet, feltöltöttem benzinnel, olajjal, majd a komód tetejére raktam. Ott feküdt, a fehér-narancs testével, a szunnyadó szörnyeteg, engem nézett, mint valami szárazföldi narvál, a módosult és halálos orrával. Nem mertem beindítani, azonnal feljelentettek volna a szomszédok, ki az az állat, aki lakásban motorfűrészel kora este, késő volt már ehhez. Azon gondolkodtam, hogy majd a hét végén kimegyünk az erdőbe és keresünkk valami kidőlt fát, ott majd beindítom, aztén ha jön valaki, akkor megmondom, hogy én csak motorfűrészelni akartam, a fa nem kell, be se férne egy hármas mazdába, inkább mutassanak egy helyet, ahol motorfűrészelhetek, esküszöm, nem bántok senkit, de motorfűrészelnem kell. Azt képzelem, hogy majd megszánnak és elmegyünk valahova az erdőben, rámutatnak egy nagy rönkre és csak annyit mondanak a láthatóságimellényes, munkavédelmisisakos emberek, hogy tessék, ha ez minden vágya, ezt apríthatja. Talán még egy erős, kockásinges pasas tanácsokat is ad, hogyan csináljam, ekkora hasábok kellenek, így rúgod el a lábaddal a rönköt, átforduljon, tessék egy sisak, egy mellény, egy kesztyű, meg egy szemüveg, meg ne sérülj itt nekem, figyelj oda, le ne vágd a lábadat.

Ahogy ezt eldöntöttem, valahol mélyen tényleg híve benne, hogy így fog történni, meg is nyugodtam teljesen, kedd volt, készültem fejben a hétvégére, amikor majd megyek motorfűrészelni az erdőbe, nekiálltam a szokásos dolgaimnak, fürdés, fogmosás, satöbbi. Néha ránéztem, lelket simogató büszkeséggel, hogy ő az enyém, az én fűrészem, senki sem veheti el tőlem.

Kinn állok az udvaron, a kutya lihegve várja, hogy eldobjam a botot, a vizsla, a másik lustán veszi tudomásul, nem zavartatja magát, úriasan néz rán a fenyőfa árnyékából. Eldobom neki, visszahozza, leteszi elém, megsimogatom, jó kutya, majd elrakom a botot, vége a játéknak. Bemegyek a házba, csend van, a gyerekek a nagyanyjuknál. Az ebéd az asztalon, húsleves, rántott hús, szokás ez nálunk, hoztuk magunkkal otthonról, amúgy nem eszük nagyon nehéz ételeket, valamifajta modern konyhát viszünk, mondhatnám egy állófogadáson egy újonnan megismert párnak, tán még össze is kacsintunk velük, méregetjük őket, ők is minket, modern világban élünk, még akár egy privát buli is összejöhet, volt már ilyen, nem sokszor, de nem bántuk meg, néztem, ahogy Zsuzsát egy másik férfi keféli, miközben annak a felesége rajtam ül és hangosan nyög, nem mintha kettesben nem lett volna jó, nagyon is jó volt, de néha megfűszerezzük a kapcsolatunkat, ne laposodjon el, egy ilyen élmény hetekre felvillanyozott minket, én sokáig éreztem még az idegen ízt a számban, ő remegve gondolt vissza, milyen két férfival.

Éhes vagyok, lapátolom az ételt, nem jó szokás, de nehezen tudok lejönni róla, igyekeznem kéne pedig, mindig megfájdul a hasam a végére, észre sem veszem, hogy Zsuzsa alig eszik, csak amikor végeztem. Rámnéz, szemében fájdalom, azonnal tudom, hogy baj van. Nem kell nagyon noszogatni, mondja, hogy szeret, de már nem úgy, hogy valaki más lett, hogy nem ismerem, hogy hasonlít rám, de mégis más. Nem nagyon hallom, mit mond egy idő után, csak nézem a vörös haját, a csillogó fekete szemeit és nem hiszem el, amit mond, nem akarom elhinni, miközben persze tudom, hogy az igazat hallom, azt is tudom, hogy valami eltört, megroppant, nem most, régebben, talán amikor néhány éve elvetélt, hogy készültünk a második közös gyerekre, a kölkök is, mindegyik, aztán ott maradtunk üresen, a tompa, néma fájdalmunkkal, amit sohasem tudtunk feldolgozni, megbeszélni se nagyon, néha arra ébredtem, hogy álmában sír és közben azt mondja, kicsikém, kicsikém és átölelem és mindketten sírunk, mert nem tehetünk mást, csak ez megy,

Kimegyek a kamrába, fát vágni, mondom neki, azt mondja nem kell, van elég, de csak ismételgetem, megyek, vágok fát, kell, legyen elég.

Csöngetnek, leállítom a fűrészt.
Két rendőr áll az ajtóban, kezük idegesen a pisztolytáska közelében, kérdik, uram, minden rendben, bejelentés érkezett, hogy nagyon hangos tevékenységet folytat, meg kell kérnünk, hagyja abba. Bejöhetünk, kérdezik, bólintok, meglepvee nézik a komód maradékát a nagyszobában, a láncmarta lyukakat a parkettában, látszik, hogy érzik a kétütemű motorból jövő kékes füst szagát. Én csak állok ott, egy szál gatyában, lábaimnál a fűrész, most csendben van. Rámnéznek, tudják, ezt el kell vennünk uram, ha nem bánja, még kárt tesz magában, orvost ne hívjunk, jól van? Igen, jól, csak rosszat álmodtam, sajnálom. Azért ezt most elvisszük, ha nem bánja, bólintok, nem bánom, tudom, hogy így jó, üveges tekintettel nézek utánuk, elvitték a motorfűrészt, a benzint is.

Elkezdem összeszedegetni a darabokat egy kukazsákba, szétszakad iratok, van, amit még össze lehet ragasztani, kacatok, fadarabok, fényképek, amin én vagyok, meg valami csajom, mindig ketten, sose voltunk többen.

“you have a beautiful body, I like it”
“noo, I want to be as skinny like when I was 21, I was nice and now I’m fat”

Sokszor gondolkozom ezen, tán a Jóisten tesztel engem, valahogy olyan nőket sodor elém az élet, akiknek valami gondjuk van magukkal. Mit valami, minden.
Így vagyunk ezzel, én harcosan követelem az igazam, amikor annyi csodálatos dolgot látok benne, szívemnek kedves hajlatokat, finom ráncokat, azt az anyajegyet, ahogy a szemérme a tenyerembe simul, ahogy a halántékán kezdődik haja, ő meg letorkol, hogy az csúnya, ronda, gusztustalan. Persze, amikor zihálva lefordulunk egymásról, akkor én azt gondolok a félhomályban, amit akarok, fényképeket készítek a fejemben, lefestem, leírom, elraktározom, ebből állnak az emlékeim. Sötétben domborodó csípőkből, jobb kezemben tartott mellekből, illatos hajakból, összekulcsolódó lábakból.

Hát, Uram, jól megáldottál, szándékod volt ezzel, látom, csak tudnám, hogy mi. Persze, én is olvastam azokat a könyveket, amikben a bizonytalan főhős a nagy kihívásoknak megfelelve felnő a feladathoz és belőle lesz a jóságos, igazságos király, aki új aranykort hoz el a népének, de hát ez nem sárkány, nem cselszövés, vagy ármány, csak egy nő, haha, csak egy nő, mi, inkább a sárkányt kérem, meg a cselt szövő ellent, mint az önbecsülés ördögének pokoli démonjait, akik bármikor képesek támadni, amikor a legkevésbé számítasz rá.
Hogy hol születtek ezek a démonok, nem tudom. Nem ismert szülők, családi átkok, magukat hősnek beállító kósza, rongy emberek hívták őket az életre, hogy aztán elfussanak, mikor azok rászabadultak a világra.

Nem, én nem az a hős vagyok, hiába minden, nem vagyok tisztalelkű, feddhetetlen, az én démonjaim nem kevésbé veszélyesek, de hát ha csinálni kell, csinálni kell, ugye, ahogy az ember rezignáltan ellapátolja a havat a bejáratnál, miközben utálja az egészet, hideg van, sötét van, fúj a szél, de hát valakinek ezt is meg kell csinálni, nincs mese, így lesz szabad a bejárás a házba, meg ki, aztán van, hogy a szél visszafújja az egészet a francba és mintha semmi értelme nem lett volna az egésznek, de van, mindig van, kisebb lesz a kupac, néha meg úgy marad és akkor lehet nézegetni, hogy na, tiszta a bejárat, ezt is én csináltam, persze míg le nem megy a nap.
Hát így vagyunk, ha megszerettelek, akkor néha kölcsönadnám a szemem, hogy azzal lásd, hogy tisztában vagyok én azzal, hogy nem minden körzővel, vonalzóval van rajzolva, de hát az úgy jó, a nagyon egyenes, nagyon sima dolgok unalmasak kissé, nincs bennük izgalom, nincsenek apró részletek, túl tökéletes, nincs hol belekapaszkodni, tudod.

Néha azért hidd el.