ennek annyi

Van az, amikor kinyitod a hűtőt, kiveszed a tálcás csirkecombot, szarul néz ki, hát, és amikor beleszagolsz, tudod, hogy menthetetlen, aztán csak szentségelsz, hogy rohadjon el aki ezt eladta, hát ma jár le a határideje, a faszomatmár, hogy semmi sem működik ebben az országban. Ilyen a szaga az elmúlásnak is. Nem, nem az öregszagra gondolok, vagy arra, amitől megborzongsz a János kórház folyosólyán, ahol a reménytelen esetek vannak, az a halál szaga, az más. Az elmúlás szaga üt, masszív gyomrossal támad és abban a pillanatban tudod, hogy nincs tovább.
Ebből a csirkéből ma kurvára nem lesz vacsora.
Persze, eljátszol a gondolattal, hogy micsoda kis pipogya népek vagyunk, egy kissé megrogyott csirkét nem vagyunk képesek háromnapi hányás nélkül megenni, bezzeg Afrikában, vagy Mongólia távoli részein, vagy, á, Észak-Koreában, ott hogy megennék az ilyesmit, mi! De aztán csüggedten tudomásul veszed, hogy te, a kákabélű európai, nem vagy se mongol, se Kim Dzsong-alattvaló, így aztán becsomagolod az egész hóbelevancot egy zacskóba és kidobod a kukába, hogy aztán megnézd, milyen konzerv van otthon, egy kis tonhal, meg tejszín, meg tészta, meg is van a vacsora. De azért a picsába már.
Szóval így van az elmúlása a dolgoknak is. Hogy jó, jó, még mindig jó, aztán meg már nem.
Az ember hitegeti magát, hogy de majd jobb lesz, meg persze, ez csak átmeneti állapot, ezt még vissza lehet hozni, csak egy kis odafigyelés kell, persze másikaktól, és akkor megint minden olyan lesz, mint rég. Ja,meg a szerencsét se feledjük, hát persze, majd szerencsések leszünk. Mint az összes fociedző, hogy nem állt mellénk a góllövőisten, pedig helyzeteink voltak, csak, csak ezért szoptunk tizenkét góllal, bezzeg ha az az első bemegy, akkor minden más lett volna, megnyílnak az egek, a nap sugára rávetül Kovács II János csatár arany Adidasára, az furcsa, földöntúli ragyogásba kezd és onnantól megállíthatatlan lesz, háttal beszórja, félpályáról. Természetesen mindez az dzőbának köszönhető, ő volt az, aki megtanította, hogyan kell a lábat a sugárba baszni, erőteljesen, jusson belőle, sugallata van neki, minden áldott reggel, kissé szilva-illatú, enyhény szúrós.
Nem kell a Münchausen, apa. Erre rábasztunk, ezt elvesztettük. Nincs tovább, elbuktál, akárhogy tepertél, próbálkoztál, vannak dolgok, amik erősebbek nálad. Kötések, amiket nem oldhatsz fel, viszonyok, amikbe nem nyúlhatsz bele, emberek, akiket majdnem kihúztál a mocsárból. Ja, hát tudod, mit adnak a majdnemnek a történelemkönyvek, meg a Szerencsejáték ZRt.
Ha meg nincs otthon semmi, hát, ez van, veszed a cipőt, kabátot, elmész megint csirkéért. Aztán veszel szelet tarját, jó kis mustáros flekken lesz belőle, pürével, mi.