Azt mondják, mindenkinek a világon van egy hasonmása. Egy alteregó, aki úgy néz ki, mint ő maga. Lehetne helyet cserélni, ha nem lennének nyelvi korlátok, belebújni valaki más életét élni, hetekig, hónapokig, vagy örökké. Újrakezdeni, máshogy csinálni, tabula rasa, elmenekülni a velünk telítődött barátok, rokonok, ismerősök elől, legyen valaki más problémája. Mintha nem lennének egy másik életnek szabályai, mintha az nem lehetne megátkozva üvöltő gyerekkel, bomló elméjű szülővel, alakoskodó barátokkal és haszonleső ismerősökkel. Menekülés, ahogy más bőrébe bújsz, mesehős leszel, vagy harcos, ellenkező nemű, különlegesnek érezheted magad, másvalaki leszel egy időre, aki az új alakját felvéve nem csak a személyét, hanem a felelősségeit is eltakarja. Hogy ezt a való életben, vagy virtuális világban csinálod? Kit érdekel, csináld csak. Az álmodozónak szüksége van erre és megakadályozni ebben őt, míg nem árt senkinek: bűn, végzetes hiba, amikor pedig a fantázia utolsó szikrája is kihúny belőle, akkor örökké elveszett valami, ami egy picit egyszer jobbá tehette volna a világot.
Az élet kegyetlen, nem alteregókat teremt nekünk, hanem párhuzamos univerzumokat. Megpillanthatjuk magunkat, ha és akkor azt, és nem azt. Emlékszel arra a nyári napra, barátom? – kérdi az univerzum és odatolja, hogy hát miért nem mentél oda hozzá, tessék, itt ez a kedves család, ez a tiéd lehetne. Sokat gondoltál arra, hogy vajon ez jó ötlet? Ugye, tessék, akkor is tudtad, hogy nem, itt van, mutatom, most ő csinálja azt, amiért te minden áldott nap megveszel, ami miatt pállott szájjal kelsz, ami miatt féltékeny vagy, ami miatt letört, és nem, nem tehetsz semmit, mert elmúlt az élet már, nincs visszamenés, nincs elnézéstkérés, nincs csak még harminc centi, nincs kérszegygintonicot és nincs teisvonnegutotolvasol, nahát. Ott állsz csak, mélán és nézed, mint a detektívüveg mögül, hogyan is lehetett volna. Ha akkor tökös vagy, ügyes vagy, bátor vagy, szerény vagy, okos vagy, buta vagy, megfontolt vagy, hirtelen vagy, vad vagy, szelíd vagy, dühös vagy, nyugodt vagy, kanos vagy. Vagy nem vagy kanos.
Gyengék vagyunk, neked az én életem kell, nekem a tiéd, vagy egy harmadik emberé, neki is valakié és így tovább, mert nem tudunk megbánás nélkül élni, csak rágódunk a múlton, az önkétely nagyra nőtt rágógumiján kérődzve, hogy aztán végül ott álljunk, nem érzékelve a világot, csak arra ez egy pontra koncetrálva, hogy az miért.
Miért nem én vagyok.