Quartet

Ropogott a hó az autó kereke alatt, ahogy megérkeztünk a házhoz az erdő mélyén. Régebben voltunk már itt, tartottunk szilveszteri bulit, jöttünk nyáron is, mindig nyolc-tízen. Nagy adag húsokat grilleztünk, kilométereket jártunk az erdőben, megállva minden érdekesebbnek tűnő fűszálnál, hogy lefotózhassam és hogy aztán csalódottan kitöröljem otthon a képek nagy részét. Néha azért akadt egy-két jó, én meg elégedett voltam végül is ezzel. Este nagy tüzet raktunk mindig és hát éktelenül berúgtunk, mi másért menne az ember egy mindentől távol eső kulcsos házba egy egész hétvégére. Mindig rengeteg vodkát ittunk, úgy emlékszem, egészen pontosan vodka-szódát, vittünk egy kiló lime-ot. Pirkadatkor meg csak ültünk, bódultan néztük a gerinc felett előbukkanó napot, majd elmentünk aludni.

Néha nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, a rettenetes másnapok ellenére is. Most csak négyen voltunk, az évek telésével megritkultak, majd megszűntek ezek a mulatságok, mindenkinek családja lett, gyerekei és már nem volt fontos az, hogy teli torokból lehessen ordítani egy szót az éjszaka csendjébe.

Leállítottam az autót és kiszálltunk. Csend volt. Az a fajta csend, amelyik nem süket, sőt, zajos: roppanó ágak, lehulló hó, valami kis állat neszezése, a ház sóhaja a láttunkra. Kinyitottam a Volvo csomagtartóját, a csomagok egy részét Gergőnek adtam, aki főiskola óta a barátom volt, a kisebbeket Évának és Olgának. Éva az én csajom volt, Olga pedig Gergő felesége, előbbi szőke volt és magas, kicsit olyan, ahogy a svéd bombázókat képzeli az ember, Olga alacsony és vörös, oroszos vonásokkal. Ez utóbbi nem a véletlen, vagy a genetika furcsa játéka volt, Olga anyja még Szentpéterváron született, ott szeretett bele a magyar mérnök apjába, hogy aztán egyetlen szó magyartudás nélkül Budapestre költözzön vele. Éváról ezt nem lehetett elmondani, vagy legalábbis én nem tudtam róla, hogy lenne Sven, vagy Aneta nevű rokona, de nyilván nem volt lehetetlen.

Mire az utolsó táskát is magamhoz vettem, Éva már ki is nyitotta a ház ajtaját nagy lelkesen, ő először járt itt, a kölyökkutyák lelkesedésével fedezte fel a házat, benézve mindenhova, hangos “óóóó” kiáltásokkal hangot adva a tetszésének. Nem is nagyon csodálkoztam rajta, a ház olyan volt, mint a romantikus amerikai vagy kanadai filmekben: hatalmas rönkökből épült, a belsejét pedig egy hatalmas kandalló foglalta el leginkább. A nappalival egyben volt a konyha, egyetlen hatalmas térben, amelyet csak egy kisebb fürdő, meg egy vécé tagolt. A szobák az emeleten voltak, összesen négy, mindegyik saját fürdőszobával. A ház egy barátom családjáé volt és tulajdonképpen a kanadai típusú romantika hívta életre, ők is látták ezeket a filmeket és megtehették, hogy a saját erdőjükben építsenek egy házat, ahova el lehetett menekülni időnként, vagy, ami jóval sűrűbben fordult elő, bázisul szolgált a vadászatoknak, amelyeket a barátom apja szervezett.

Már meleg volt odabenn, az erdész valamelyest előttünk járva befűtött a kandallóba, illetve az üzenetében azt is elmondta, hogy fel van töltve az aggregátor és a napelemek is kifogástalanul működnek, így nem lesz gondunk az árammal sem. Hálás voltam neki ezért, jól emlékeztem, régebben mennyit bénáztunk a kandalló begyújtásával, akkoriban ugyanis még nem jött az erdész, fiatalok vagytok, oldjátok meg, ez volt a használati utasítás.

Felvittem a táskáinkat a szobánkba, amit Éva már kiválasztott (nekem mindegy lett volna teljesen), letettem a földre, majd lementem kipakolni az ételt, be a hidegszekrénybe. Nem, nem hűtőszekrény, volt egy hidegszekrény, ami egy ötletes, szigetelt szekrény volt, csatlakozással odakintre, így télen nem nagyon kellett hűtőszekrény, pont a megfelelő hőmérséklet volt mindig benne. Sorban kipakoltam a zöldségeket, a bort, némi vodkát, mert hát az azért kell, különösen, hogy Olga anyja, mint a régi szép időkben, most is tudott olyan vodkát szerezni mindig, ami messze felülmúlta a bolti verziókat, hasonlatosan a mi pálinkánkhoz. A húsokat is elkezdtem kipakolni, steaknek valót, szűzérmét, meg bőrös malachúst. Ránézve Éva segge jutott eszembe: kemény, de rezgős, hófehér, meg ahogy markoltam az éjjel, vörös nyomokat hagyva rajta a tenyeremmel, aminek élvezetességéről hangos basszamegek formájában adott tudomást, néha belefűzve a nehagydabba szavakat is. Szerettem a fehér bőrét, sokszor jutott eszembe róla a hús, mint élvezet, hasonlatos volt a vele való együttlét egy hatalmas zabáláshoz. Évába bele lehetett fulladni, óriás feromonfelhőket bocsátott ki, aminek minden molekulája célzottan felém szállt, be az orromba, hogy elborítsák az agyamat a hormonok és csak arra tudjak gondolni, hogyan fogom bekebelezni, hogy aztán szeretkezés után mind a ketten hangosan zihálva terüljünk el az ágyon.

Ránéztem Olgára, aki az ellentéte volt. Százhatvanöt centi körüli nő, kicsi, formás cicikkel, sötétvörös hajjal. Az enyhén vágott, fekete cicaszemeire még rá is segített egy kis tussal, amitől egészen különleges lett a kinézete. Titokzatos volt, mindig feketében járt, körülvette valami a boszorkányok láthatatlan aurájából, olyasfajta, akit sohasem felejtesz el. Iszonyú művelt volt, mindig lenyűgözött minket vele, pedig sem én, sem Éva nem voltunk sem műveletlenek, sem ostobák, de ő egy magasabb szintet képviselt. Emellett pedig volt mégis valami hihetetlen törékenység benne, mint aki folyton a belső démonaival küzd és mindig csak az utolsó pillanatban képes a csatát a maga javára fordítani. Nem is emlékszem már, Gergő hol találkozott vele, talán valami dunaújvárosi buliban, ahova egy haverja rángatta le. Amikor bemutatta a társaságban, akkor láthatóan minden férfinak kikerekedett a szeme és a beállt csöndet csak a társaság nőtagjainak táskájában kinyíló bicskák csattanása törte meg. Feleslegesen, láthatóan imádták egymást, Gergő volt a jobbik fele, aki visszahúzta a sötétség mélyéről, magához ölelte és azt súgta a fülébe, hogy minden rendben lesz. Ennek már tíz éve volt, de láthatóan még mindig szerették egymást, mély szeretettel.

Ott állt a két nő egymás mellett és olyanok voltak, mint valami mesehősök, a két boszorkány, a jóság papnője és a sötét varázslatok ismerője.

Mind a két nőt én keféltem.

Az első korty sör a nyári hidegben, vagy az a pillanat, amikor először éri száj a farkadat. Amikor kinyitod a szemed egy kaleidoszkópszerűen elmosódó forgatagba torkolló este után és igazából fogalmad sincs, hogy nincs-e eltörve a karod, van melletted valaki, vagy egyáltalán, otthon vagy, vagy egy idegen ágyban. Ilyen volt, amikor először egymásnak estünk Olgával egy évvel azelőtt. Nagyjából három, vagy négy éve tűnt fel először, hogy rezeg köztünk a levegő. Elkapott pillantások, egy picivel sikamlósabb poénok, elsőre fel sem tűnik senkinek. Aztán egy születésnapi buliból Gergő előbb hazament, mert rosszul érezte magát és le akart feküdni, Olgát pedig meggyőzte, mulasson még, nem kell befejezni az estét, majd hazaér valamikor. Olga nem ellenkezett nagyon, jó kedve volt, valóban kár lett volna befejezni az estét, azért egy ilyen belefér egy kapcsolatba. Na meg azért is maradt, mert akart engem. Mindezt ő mondta el nekem, miközben céltalanul sétáltunk az éjszakai Budapest utcáin, azután, hogy a buliban megkérdezte, kikísérem-e cigizni, hogy aztán néhány méterre a szórakozóhelytől belesúgja a fülembe, hogy “mondd csak, gyorsan kemény lesz a farkad, ha ezt csinálom?”, aztán belenyalt a fülembe, majd utána finoman beleharapott a nyakamba is.

– Nem kellett sok hozzá – válaszoltam neki zihálva, amire szó nélkül benyúlt a nadrágomba és elkezdett masszírozni. Aztán kivette a kezét és mosolyogva közölte, hogy elszívta a cigijét, visszamehetünk. Visszaérve meg is kérdezte valaki, hogy miért vagyok olyan sápadt, én is rosszul vagyok-e, amire csak azt mondtam, hogy semmiség és gyorsan ittam valamit. Úgy másfél óra múlva mondta Olga, hogy hazaindulna és Gergővel való régi barátságom miatt senkinek sem volt bármiféle gondolata azzal kapcsolatban, hogy miért ne volna természetes, hogy hazakísérem a balzsamosan meleg estén. Egy üres bérházhoz érve már nem volt kétséges, mi fog történni, acsarkodó farkasok módjára vetettük egymásra magunkat, miközben kibontotta a nadrágom, hogy aztán mosolyogva letérdeljen. Ami ismeretlen élmény volt eddig, hogy kifejezetten keményen szerette, minden mozdulata arra utalt, hogy kifejezetten legyek vele durva és amikor levette a bugyiját és feltette az egyik lábát egy lépcsőre, akkor egyenesen felszólított arra, hogy ne bánjak vele kesztyűs kézzel és fogjam marokra a haját, miközben gyűrűsizma lassan engedett a behatolónak.

Ma már csak nagyon nehezen tudom felidézni az estét, részeg voltam, nem csak az italoktól, hanem a hormonoktól is. Amikor Éva megjött két nap múlva a szüleitől, akkor már hálistennek nem tomboltak, így ő nem vett észre semmit. Ami a legfurcsább volt, hogy nem volt lelkiismeret-furdalásom. Annyira ki voltam éhezve erre a nőre, hogy ha lett is volna, valószínűleg vele szemben lett volna, ami igazán abszurd. Szerelmes voltam-e Olgába? Akkor még nem, később meg, nem is tudom. Nem lehetett, mert az ember nem lehet szerelmes a barátja feleségébe.

Bámulatos az emberi nem azon képessége, hogy nyilvánvaló hazugságokat is addig mantrázzon, míg elhiszi, mert úgy kényelmes. Hány olyan házasság, vagy kapcsolat van, amikben hibádzik valami, de kényelmes, felrúgni nehéz lenne, fájdalmas, munkás, szóval, ha valaki megkérdi a feleket, hogy érzik magukat, akkor az a válasz, hogy végül is, megvagyunk, jól vagyunk. Hány olyan ember van, akit évtizedekig feszítenek titkos vágyak és mégsem beszél róluk soha, inkább meggyőzi saját magát, hogy rosszul gondolja, hülyeség és éli le az életét depressziósan, vagy csak azzal az örök hiányérzettel, amit a bátortalan emberek sajátja, hogy vajon mi lett volna, ha. Nem volna jó ezért hibáztatni őket, ezt választották, ez a sorsuk, nem lehet mindenki a Hős egy filmben, ez a világ rendje. Talán el is veszett volna a mindenség ezek nélkül az összeszorított szájú emberek nékül, akik konok szívóssággal tartják magukat egy kitalált rendhez, amiben nincs helye erkölcstelen dolgoknak, devianciáknak és tévelygéseknek, amiben rendszer van, időszerűségi sorrend van, rendes célok vannak, mint lakás, meg kocsi, nem holmi önmegvalósítás. Nem, ez nem cinizmus, szükség van erre is. Valahol én is ilyen voltam, félig-meddig, féltem én is a közösség szavát, hogy mi történik, majd ha valamit nem úgy teszek, ahogy azt illendő. Egészen Olga eljöveteléig.

Évát biztosan szerettem, de az másfajta szerelem volt. Fiatalabb volt nálam sokkal, szinte még gyerek volt, amikor megismertem két éve és elhívtam vacsorázni. Élveztem az idősebb férfi szerepét, a látványos irigységet, ahogy egy szőke bombázó vonul a karomon, simogatta a büszkeségemet. Nyilvánvaló és egyértelmű volt a dominanciaviszonyunk, kicsit az apja is voltam amellett, hogy a pasija, aminek megvoltak a jó és a rossz oldalai egyaránt. Néha elhatalmasodott rajtam ez és akkor sem adtam neki igazat, amikor kellett volna és amikor erre rájöttem, akkor mindig nagyon szégyelltem magam, mert tudtam, hogy kárt teszek ezzel. Letöröm az épp bimbódzó önbizalmát, megfosztom az önredelkezésétől, mert mindig mindent jobban tudok, elvégre én sokkal idősebb vagyok. Nem szerettem ezt, mármint magamat ebben a szerepben, de közben boldog voltam vele, mert szellemes, szórakoztató, okos lány volt, ritka fajta, akivel lehetett hosszas beszélgetéseket folytatni és nem díszként funkcionált az életben, mint ahogy azt sokan feltételezték. Örök kételyeim voltak, szabad-e ezt így, lehet-e, nem kell-e elengednem, hogy növekedjen, érjen, lehetek-e ilyen önző, hogy a legjobb korszakában magam mellett tartom, lefoglalom és nézem, ahogy akaratlanul is felveszi egy nála lassabb ember tempóját.

Vámpír voltam, én is, mint minden hozzám hasonló férfi. Egy korahuszonéves szellem még tele van energiával, meg akarja hágni a világot, mi pedig elszívjuk az energiát, töltekezünk belőle, mert nekünk már nincs annyi. Lassúak vagyunk már. Ne tagadjuk ennek a jó oldalát, ezért megfontoltak is, már nem sietjük el a dolgokat, hanem alaposak vagyunk, szerencsés esetben, a munkánkban, vagy ahogy egy nő testéhez érünk. A vámpírlétnek azonban ára van, lassan elpusztítja azt, aki az energiát adja, nem hagyva más lehetőséget végül, mint eldobni és újat keresni, puszta roncsokat hagyva az út szélén. Sokszor gondolkodtam ezen, hogy vajon hol tart, meddig ér az én felelősségem az ő életében, dönthetek-e egyedül a sorsunkról, mint a zoológus, amikor az immáron felnőtt vadállatot könnyek között engedi vissza a természetbe valahol Kenyában, mert tudja, hogy önzőség lenne maga mellett tartani, bármennyire szereti is. Persze, ezek egy gyerekét féltő szülő szavai, még ha letagadom, akkor is azok.

Olga más volt, vele egymás vámpírjai voltunk. Ő ismertetett meg a sötét oldalammal, olyan dolgokat mutatott, amiket addig csak képeken láttam az interneten. Ő a frusztrációiból és a dühömből szívta az energiát, néha még hergelt is, csak hogy erősebbet üssek, miközben megkötözve feküdt az ágyon. Volt kulcsszavunk, de sohasem mondta ki, egyetlenegy alkalommal sem. Sokszor azt gondoltam, hogy már túlzásba esem, de mindig kiderült, hogy többet akart volna. Ahogy megszokja az ember a csípőst, ő úgy szokta meg a fájdalmat és mindig többet szeretett volna belőle, amire egy pont után én képtelen voltam és ami miatt rettegtem, hogy egyszer elhagy. Mindig rettegtem, hogy elhagynak emberek, akiket szeretek, meg persze néhanapján elő is fordult, nem lehet mindenkit örökké megtartani, sem barátként, sem szeretőként, sem üzlettársként – maga a törvény az örök, meg az elmúlás.

Sosem értettem, hogy miért alakult ez ki nála, hogy gyerekkorból jött, vagy már a génjeiben meg volt írva, vagy csak Gergő miatt jött elő. Olga nem tudott igazán érezni, mintha blokkolva lett volna benne a képesség a finom érzelmekre, mindig az erősre hajtott, a szexben, az életben, mint az adrenailfüggő bázisugrók, akik minduntalan azt keresik, hogy lehetne még kockázatosabban ugrani, mert már nem hat rájuk az az adrenalin, ami egy hétköznapi embert egy hétre kiütne. Én az ellenpontja voltam, a mindig érző, folyamatosan járt az agyam azon, hogy most mi van, de mégsem különböztem nagyon tőle, ugyanolyan drogos voltam, mint ő, én őt függtem, ő pedig a szexet, amit Gergőtől sosem kaphatott meg. Nem sokat beszélgettünk erről, kerültük a témát, de valahogy én sem tudtam elképzelni, hozzá hasonlóan, hogy a férje egyszer csak úgy ér haza, hogy már húzza is ki az övet a nadrágjából, hogy aztán az engedelmesen felkínálkozó fenéken csattanjon, vörös csíkot hagyva maga után. Én pedig mindig így vártam, amikor eljött hozzám. Szerencsére nem éltünk együtt Évával, így nem volt nehéz ezt menedzselni, azt pedig, hogy ő hogyan intézte otthon ezeket a dolgokat, sosem kérdeztem. Azt sem tartottam lehetetlennek, hogy Gergő tudja, hogy van egy pasija és így egyeztek meg, csak nekem nem mondta el, hogy ne keveredjünk kínos szituációkba, amiket az “én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom”-ügyek szoktak okozni.

Abban biztos voltam, hogy sokáig nem csinálhatjuk már ezt, egyszerűen lehetetlen volt, mint minden szeretői viszony. Egy idő után meglazulnak azok a kötelek, amik az egész történetet egyensúlyban tartják és elkezd az egész összeomlani, amiből jobb időben kimenekülni, mielőtt bekövetkezik a katasztrófa. Most például ideges voltam, el ne ejtsek ezalatt a két nap alatt egy megjegyzést, amiből kiderül, hogy a kelleténél többet tudok Olgáról, hogy például ismerem a nagy májfoltot a bal combja belsejénél, vagy azt, hogy nincs öklendezési reflexe egyáltalán és egészen hosszú tárgyakat tud elnyelni, ha akar, néha simán csak szórakozásból képes volt félig elnyelni az egyik hosszú játékát.

Hosszasan néztem a két nőt, épp egymással beszélgettek a nappaliban és tudtam, hogy igazából egyiküket sem érdemlem meg. Ebben a történetben én voltam az igazi rohadék, aki gyűjtötte az elismerést, az élvezeteket, többet, mint ami járt. Márpedig, aki többet gyűjt, mint ami jár, az idővel elveszít mindent, ez is az élet nagy törvényei közé tartozott mindig, amit annyi helyen olvastam és láttam már, könyvekben és filmekben. A nagyapám mindig azt mondogatta, hogy mindennek eljön a maga helye és ideje, ami minden idősebb ember által szajkózott közhely volt, amiről fiatalon még azt hittem, hogy önmentegetés, az életben meg nem szerzett dolgokra, el nem végzett feladatokra vonatkozó önfelmentő frázis. Aztán rá kellett jöjjek, hogy ez nem így van, hanem ez talán az egyik legfontosabb dolog az életben. Megszerezni dolgokat ugyanis könnyű, de kellően érettnek lenni ahhoz, hogy azokkal jól bánjunk, meg tudjuk őket őrizni, nos, az pokolian nehéz és nem is nagyon lehet siettetni. Én, a két nővel ebbe tapostam bele durván.

Néztem őket és szép lassan megformálódott egy gondolat, egy döntés a fejemben, amit már régóta meg kellett volna formálni.

Elmosolyodtam, megkönnyebbülve a saját döntésemtől. Ők visszamosolyogtak rám és én tudtam, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, ha vége lesz ennek a hétvégének.