– Jó napot, Pernye bácsi! – kiáltott be egy férfi az utcáról. Jesenik Béla volt a neve, ötven közeli, vékony ember. Borostás volt kissé, egy megkopott baseball-sapka volt a fején, szájában barnaszofi. Ezen kívül egy csíkos, barnás színű kötött pulóver, egy kék munkáskabát, egy valaha jobb napokat látott, mocskos farmer és egy kitaposott bakancs volt még rajta, utóbbin malter-, és festékfoltok.
– Szervusz, Béluskám, mondd csak, mi a helyzet? (Maradj már!) – kérdezett vissza Pernye bácsi, idősebb Perjésik Ferenc, nyugalmazott lakatos, miközben rendreutasította a kutyát, amelyik hangos ugatással jelezte, hogy nem kedveli a Bélából áradó alkoholszagot. Mintha csak ez valami falusi egyenruha lenne, rajta sem volt nagyon más öltözék, talán csak a kalap, meg a félcipő volt az igazán látható különbség. Ősz volt, szeptember vége, még nem kellett nagyon melegen öltözni, de elkélt már a munkáskabát, meg a pulóver. Munkáskabátja persze a fél falunak volt, mielőtt kivonultak az oroszok, zsákszámra lehetett ilyesmit szerezni, főként valutáért, meg különb dolgokat is, mint merülőforraló, meg abrikter. A ruszkik meg boldogan gyűrték a zsebükbe a pár márkát vagy dollárt, úgyis loptak mindent, meg nem is foglalkozott velük senki, tudták, hogy lassan indulás van haza, egyszerűbb volt így mindenkinek.
– Pernye bácsi, ha át tudnál jönni valamelyik nap, jó lenne, volna egy kis hegesztenivaló, eltörött az egyik kaputámasztó, aztán én kőműves vagyok, nem értek én a vasakhoz, tudod te azt jól.
– Jól van, Béluskám, holnap jó-e? Úgy három fele? Úgyis megyek a Kocsis Marikához, meg kell nézni a csapot, megkért rá, mielőtt lezárja télire, legyen rendben, na azt megnézem, utána meg odamegyek hozzátok, az úgy jó lesz?
– Persze, persze, hogyne! Akkor várlak holnap, szervusz Pernye úr!
Az öreg becsoszogott a kaputól, mögötte a kutyával, el a korallpiros kombi lada mellett, amibe majd holnap be kell tennie a hegesztőgépet, amikor megy a Béláékhoz, meg el ne felejtse megnézni, hogy mennyi benzin van benne, mostanában kihagy az agya picit, aztán a múltkor is meg kellett kérnie valakit, szégyenszemre, hogy hozzon neki kannában benzint Füredről, ott volt legközelebb benzinkút. De akkor még szezon volt, elég volt felülni az öreg Csepelre, felkötözni a kannát a csomagtartóra és letekerni a Róka büféhez, a strand végébe, aztán szólni a Pistának, másnap hozzon már neki kilencvenkettes benzint, az kellett a Ladába. Régóta barátok voltak már Pistával, elő is fordult mindkettejükkel ilyesmi, természetes volt, hogy segítenek egymáson. No de most ősz volt, a Róka büfé zárva, a Pista meg otthon gubbaszt Pesten ilyenkor már, neki nincs fűtve a háza, aztán az éjszakák cudarok tudnak már lenni, elkél a meleg paplan, meg a fűtés. Tavalyelőttig ő is úgy oldotta meg, hogy csak az egyik szobát fűtötte egy Siestával, meg a fürdőt reggel egy olajradiátorral, azt is csak akkor, ha jöttek a gyerekek, ő nem fázott, jól bírta a hideget; de aztán csináltak cirkófűtést és így fel lehetett fűteni az egész házat, ha jöttek télre vendégek, nagy ritkán, szilveszterezni, vagy amikor jó hideg volt, kirándulni, meg korcsolyázni a Balatonon.
A falu is csendes volt, elszórt kutyaugatást lehetett hallani, de ilyenkor már nem sok élet volt Csopakon, különösen nem az üdülőrészen, a vasút meg a tó közti területen. Boltba is fel kellett járni a faluba, mert a lentiek bezártak, nem nagyon volt miért kinyitni, nem volt forgalom. Amúgy se volt rózsás a helyzet, ahogy teltek az évek, egyre kevesebb volt a vendég, először a nyugatnémetek maradoztak el, hogy a helyükbe keletiek jöjjenek, akik megnéztek alaposan minden fillért, de belőlük is egyre kevesebb volt, igazán szerencsés volt az, aki a teljes szezonban ki tudta adni a házat, a nagy részének júniustól augusztus közepéig sikerült, akkor volt szezon, utána már árat kellett csökkenteni, hogy jöjjenek a magyarok is, egy kis utószezonra, hogy aztán végül szeptember közepe után ne nagyon legyen senki. Pernye bácsi nem panaszkodott, ő volt az ügyeletes ezermester, sokan jöttek hozzá csip-csup javítanivalóval: elromlott egy csap, be kellett kötni egy gáztűzhelyet, meg kellett csinálni a kertkaput, vagy ne adj isten, sólyakocsit kellett készíteni a vitorlásnak, értelmes pénzből, mindenki hozzá fordult. Van aki pénzzel fizetett, van aki pálinkával, borral, a végén senki sem maradt elégedetlen. Aztán a következő nyáron a bort, meg a pálinkát eladta a vendégeknek, jó vastagon fogó ceruzával, akik boldogan vedelték azt. Ő is csinált bort, évről évre, jött a család, segítettek a szüretben, aztán lett rizling, meg tramini, bűnrossz, tudta mindenki, de a németeknek, fröccsbe jó volt: nyilván a kifinomult ízlésű polgárok nem a Balatonra jártak nyaralni, hanem az Adriára, vagy Olaszországba.
Előbb körbenézett, minden rendben van-e. Nem nagyon kellett semmitől sem tartania, lakott házba nem nagyon mentek betörők, amikor volt elég üres, de azért ellenőrizte, megvannak-e a meggyfák, az öreg Csepel, a letört pedál helyére hegesztett fémpálcával, na meg a sufni, ahol a szerszámait, meg az évek során összegyűjtött több tonna “valamire még jó lesz”-dolgot tartotta, csapokat, vasdarabokat, vízcsöveket, elektromos alkatrészeket, egy szétvágott kertkaput, meg hasonlókat. Ránézésre nem volt több fémhulladéknál, de ő mindig tudta, mi van ott és sokszor kisegítette a bajból, amikor épp meg kellett javítani valamit. Márpedig javítani mindig kellett, hol ezt-azt barkácsolt a házon, ami már így is toldozott volt láthatóan, minimális mértékben sem hasonlítva az eredeti tervekre, hol csomagtartót, hol fűnyírót, ami éppen akadt.
A házba érve komótosan, nyögések közepette levette a cipőjét, hogy belebújjon a papucsába. Testes ember volt, meglátszott rajta a bor, meg a szükségesnél jóval több zsírral való főzés. Volt ebből gondja, három infarktus, az elsőnél tette le a cigarettát, most meg magas volt a koleszterinje, meg a szíve is zakatolt, szedett is vagy háromfajta gyógyszert. Most sem volt másképp, töltött egy pohár vizet, letette az asztalra, majd a kis narancs üvegből elővette a szívgyógyszerét, meg kitett még két másikat. Egyszerre vette be őket, nagy kortyokban nyelve rá a vizet. Ó, a csudába – gondolta magában, amikor rájött, hogy elfelejtette kikészíteni a holnapi szerszámokat, de aztán arra jutott, hogy majd reggel összeszedi, amire szüksége van ahhoz a vízcsaphoz, meg a Béluskáék kapujához.
Nyomasztó volt a csönd, bekapcsolta a tévét, hogy legyen valami zaj, bár nem nagyon szerette az egészet, folyamatosan politika ömlött, meg hülyeségek. Bezzeg régen, akkor mindig volt Hofi, azon tudott nevetni. Valami film kezdődött, amerikai, úgy döntött, azt fogja nézni. Régen milyen jó is volt, amikor nyaranta itt volt az unokája, vékonyka gyerek. Emlékezett, egyszer álmában leesett az ágyról, aztán vihette Veszprémbe a kórházba, ott kötözték be, mert eltört a kulcscsontja, a mama meg perlekedett vele, hogy megmondta, hogy ne hagyja kívül aludni, tessék, ott a baj! A gyereket meg alig lehetett fürdetni, a bekötözött vállaival, az egyikhez rögzítették a másikat, ezt nem lehet gipszelni, aztán igen büdike volt szegény. Nem is ez volt az egyetlen balesete, emlékezett, volt, hogy a frissen szerzett biciklitudásával nyalta végig a murvát a sarkon, meg volt, hogy az ujját csípte be a nyugágy, visított, mint a malac, amikor a mama paradicsomot tett a sebre, de aztán hamarosan rendbejött, csak naponta kellett átkötözni, mindig olyan mocskosan jött haza a csatangoló kölök. De mindig segített, hatéves korában már felszívta a lopóba a bort, ott egyensúlyozta a vállán a literes lopót és adagolta ki a rizlinget a kis poharakba a vörös arccal vigyorgó Hansoknak és Brigitte-knek. Ő se nagyon jött már, főiskolás volt, hamarosan mérnök, felnőtt, tudós ember, diplomája lesz, pedig sose volt még ebben a családban diplomás, emlékezett, a művezetői voltak azok, sima képű, fiatal emberek, akikkel együtt építették a Magyar Népköztársaságot. Nem csak ő, a mama is, ő sem maradt le, ő marós volt, amíg bírta, utána raktáros.
Na, a mama. Aki már nem járt le, nem is nagyon beszéltek egymással. Megette őket az a pár évtized, súlyos sértések repkedtek már három éve is a levegőben, mindegyik, mint egy eldobott kő, sebeket ejtve, súlyosakat. Aztán már nem jött le inkább, azt mondta, keressen magának szolgálót, az lesz a legjobb, ő már belerokkant ebbe a házba sokszor. Amikor az építkezésen cipelte a termésköveket és sérve lett, vagy amikor minden másnap ágyneműt kellett húzni a vendégnek, miközben ők a pincében laktak, hogy minden helységet ki lehessen adni, meg amikor egész álló nap takarított egy-egy jobban sikerült búcsúeste után. Nem akarta már ezt csinálni, elvolt otthon a panelban. Az öreg meg egyedül maradt, bár néha felment Pestre, vagy a gyerekek jöttek le, ha nem volt vendég, fürödtek a Balatonban, aztán este meg mindannyiszor kitört valami ádáz vita, régmúlt dolgokon, ki mennyit dolgozott, ki kinek tartozik mennyi pénzzel, vagy csak hirtelen előbúvó sérelmek, amelyek tízhúsz évig lappangtak. Mérges votl sokszor, hát ezek a hálátlanok elvitték volna minden pénzét, meg amúgy is, mindig mindent jobban tudtak, pedig hát ő már leélt egy életet, ezek a sihederek még nem. Mintha csak tegnap lett volna, hogy nyegle kamaszok voltak, az a kettő, meg a bátyjuk, a befelé forduló, csendes harmadik.
No de ilyenkor már nem nagyon jönnek, nincs mit itt csinálni.
Kintről kutyaugatás hallatszott, kiment, rászólt a kutyára, hogy halgasson már, az meg engedelmesen letepedett a szőnyegre. Beérve, töltött egy pohár vizet, amit letett az ágy melletti kis asztalra, aztán átvette a pizsamáját és bebújt az ágyba. Még egy darabig nézte a tévét, majd, amikor érezte, hogy elálmosodik, kikapcsolta, hogy aztán percek múlva hangosan horkolva aludjon.
Valamikor fél egy lehetett, amikor a horkolás abbamaradt. A kutya szokatlan, panaszos hangon vonyítani kezdett.