szeretés

kéremszépen, énbennem sok a szeretet, már ha ezt így szabad volna mondani, sőt, tulajdonképpen belém rengeteg szeretet szorult és ott lappang meg nyunyászkodik belül, várja, hogy kijöhessen, de nem ám úgy, hogy amikor én akarom, hanem így magától jön ki, aztán csak így szeretek bele a vakvilágba, meg csapong összevissza, mint a gazdátlanul hagyott slag, jut mindenhová, boldognak, boldogtalannak,
meg csapódik, mint galamb az üvegnek, csendben lecsúszik onnét, nyoma marad, aztán csak néznek az emberek, hogy termett angyalnyom a nyolcadikra az üvegen, susmorognak, hogy itten valamiféle csodának voltak ők tanúi, fotózgatják a mobiltelefonjaikkal, mer aztán jön holnap az alpinista ember, lelóg a kötélen és egy habos csíkkal eltünteti az üvegről az angyalt, mintha ott se lett volna, nézze meg, csíkmentes, így dolgozik egy profi,
naugye,
én nem ilyen vagyok, nem szeretek professzionálisan, csak ahogy jön, persze, hogy akkor, mikor iszom, kitaláltad, kis hamis vagy, persze, hogy akkor aztán meg mindenki félreérti, hogy mi az, hát az nem az, hanem csak ha már oda nem szerethetek rendesen, szeretek máshová, átölelek és akkor jön kifelé, mint a szívárványszínű unikornishányás, árad, árad, míg ki nem fogy az utolsó cseppje is és zörgő hordó maradok, jó, az alján marad egy kicsi, mindig marad egy kicsi, egy csepp,
az utolsó csepp mindig a gatyába megy, ahogy mondta egyszer az apám, asszem a kerntől hallotta, valahol, biztos rádiókabaré volt, gondolom én, lehet, hogy szilveszteri, akkor még voltak jó kis kabarék, barátom, akkor még voltak, bezzeg ma, ez itt, ami van, hát ezek már csak nyögni tudnak, a hofi, az vicces volt, meg emlészel az illetékes elvtársra azzal a hülye hangjával,
nekem is hülye hangom van, csak üresen hörgök másnap és fáj a fejem, mert kiment belőlem minden szeretet egy kis időre