Négy óra huszonkettő.
Azt mondja az óra a mobilomon. Kattan az óra, hallom a sötétben, ahogy monotonon elszámolja az időt. Csak bámulok magam elé, kis villogások mindenhol, egy töltő, egy másik, egy nem tudom, mi. Sorban támadnak a sötétben az éber álmok, ilyenkor köhög vissza az agy mindent, ami letapadt, mint a slejm. Régi, kínos történetek jutnak az eszembe, kiver a víz tőlük, mégsem tudom őket elűzni, katt, katt, bang, bang. Olyan az egész, mint amikor az autót üresben bőgeti valaki, csak üvölt a motor, de nem történik semmi, de semmi, nem megyünk sehová, csak üvölt, az üzemanyag fogy, a levegő szennyeződik, a motor kopik, de az egész önmagáért van,
Kisgyerekkori emlék jut eszembe, amikor megpofozott az apám, egyetlen ilyen volt, hülyét csináltam belőle, az egész családból, elcsattant. Csak köszönnöm kellett volna a vendégeknek, de elbohóckodtam. Ezt is átélem. Az emberben nem maradnak meg nagyon az érzelmek, csak az erősek: a düh, amikor elérzékenyül, amikor nagyon fáj. Na meg persze, amikor kínos. Az mindenek feletti, olyan erőel üt vissza, mintha megint nyolcvanhárom lenne.
Az is sokszor eszembe jut, amikor hazudtam, nagyobbat, akkor is összeugrik a gyomrom és kapkodom a levegőt, nem megy ez nekem, szarul hazudok, inkább nem is mondok semmit, vagy ha már muszáj, akkor leszek egyenes, bármilyen nehéz is, attól is mindig be vagyok szarva, de az elsülhet jól. Meg kéne ezeket beszélnem a pszichológusommal, mondaná valami amerikai regény főhőse. Lehetne ironikus, mint Pat Bateman, hogy tudod, hogy szemét geci és másnap este feltrancsíroz valakit apró darabokra, különös, perverz kegyetlenséggel. Vagy nem tudom, a másik meg tényleg elmenne a dokijához és óránként sokszáz dollárért elmesélné immáron hatodszorra, hogyan nem lett tökéletes a vágás elsőre a bar mitzvah-ján és ez mekkora nyomot hagyott a lelkében. Nincs pszichológusom, csak itt kattogok a sötétben és visszaszáll minden szar a fejemre, szép csöndben. A tévét ha bekapcsolnám, akkor az elterelné. Nézhetnék barcogó szarvasokat és csak bejönne a fejemen az egész, hogy aztán nyom nélkül távozzon. Semmit sem tudok a szarvasokról, vagy az univerzumról, pedig terabájtnyi információt kaptam már erről.
Négy óra negyvenégy.
Hahaha. Az a jó, amikor vmi melós ügyön agyalok, mert arra ilyenkor megtalálom a megoldást, nem zavar az oxigénhiány, meg az alapzaj az irodában meg az összes többi és hamar meglesz, amin három napig pörögtem.
Öt huszonkettő.
Most már igazán vissza kéne aludni, olyan leszek, mint a mosott szar megint, aztán három napig nem jutok semmire, mi. Különösen a piás hétvégék az ilyenek, csak zakatolok, annyira ver a szívem, hogy érzem az ereimet, végig a testemben, alszom négy órát, fenn vagyok, lüktet a fejem, haluzok tőle, nem hat semmi, eltart az egész még két napig. Vergődöm a szilánkos emlékeken, bevillannak, mint valami olcsó videoklipben, ez is volt igen, az is, uhh, jézusom, azt miért, fhuhh. Magzatpóz a becsöngető kíntól, hogy miért, miért, miért.
Belecsavarodok a saját vágyaimba és nem lemondásomba, mint valami óriási lepedőbe, mozdulni nem bírok már, csak tekergőzöm, mint valami óriáshernyó, mindjárt bebábozódom, aztán kikel egy denevér meg egy molylepke szörnyű násztáncából származó hibrid, a legborzalmasabb tudatalattik poklából származó teremtmény, a rettegés hozója, halált árasztó lehelletével elszürkíti a világot, virágos rétekből lesz panelrengeteg, szürke betonautókkal és örök köddel, a köd sosem múlik, nyirkos, nehéz, beleeszi magát a szövetkebátba, ázottkutya-szaga lesz, el kéne már vinni tisztítóba, áh, ez a szag örök, ez a szörny lehellete, amit ránk ragasztott, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy visszajöhet, megjelölt minket, a szolgái vagyunk. Mit akarok, csak az ösztön van, felszámoltam a korlátokat, kiszálltam a kerékből, bocsi, nekem most mennem kell, mert erre megy a busz, énnekem meg arra van dolgom, ja, tudom, hogy földút, nem baj, ti csak utazzatok, majd megleszek, szedek szamócát, majd eleszegetem azt, meg reggel megnézem a fák koronáján átszűrődő napfényt, hogy érezzem, hogy szabad vagyok, de amikor kimondom, persze senki kurvára nem hallja, mert elmentek, én akartam, basszameg, kinek mondom most ezt el. Létezik-e a reggeli napfény, meg a visszhang, ha csak egy ember hallja? Betekerőzöm az avarba, olyan, mintha egy ölelés lenne, amit a múlt héten loptam, de azért mindig megbüntetnek, ejnye fiam, loptál, már megint, ócska tolvaj vagy te, perceket, órákat, napokat lopsz, mint egy kis vámpír, igen, az, tudod a szörny, az vámpír is, most nézd meg mit tettél, pedig te nem akartad bántani, csak hát túlságosan szorítottad azt a kis testet, merő szeretetből, összeroppant szegény. Még emlékszem a szemére, ahogy kihúnyt benne a fény, világos színű volt és kérlelt, hogy ne, hagyjam abba, ne hagyjam abba, ne és hagyjam. Patáimon sár, úgy járom az erdőt, cuppanós, minden lépés egy élet munkája, hiába tudnék repülni, nem megy, nehéz vagyok, le kéne mosni, de sehol egy patak, sehol tiszta víz, hogy lemoshassam a csatakot magamról.
Aztán már csak képek, loholok keresztül az erdőn, kerülgetem az öles fákat, arra mintha lenne egy tisztás, de egyre mélyebbre jutok, egyre sötétebb van, végül aztán elnyel és feloldódom.
Hét ötvenkettő.
Húzás jobbra, törnoff alarm. Így kelhetett Frankenstein doktor teremtménye, kibotorkál, kávé, pisi, szarás, indulhat a nap.