tökéletlenség

“you have a beautiful body, I like it”
“noo, I want to be as skinny like when I was 21, I was nice and now I’m fat”

Sokszor gondolkozom ezen, tán a Jóisten tesztel engem, valahogy olyan nőket sodor elém az élet, akiknek valami gondjuk van magukkal. Mit valami, minden.
Így vagyunk ezzel, én harcosan követelem az igazam, amikor annyi csodálatos dolgot látok benne, szívemnek kedves hajlatokat, finom ráncokat, azt az anyajegyet, ahogy a szemérme a tenyerembe simul, ahogy a halántékán kezdődik haja, ő meg letorkol, hogy az csúnya, ronda, gusztustalan. Persze, amikor zihálva lefordulunk egymásról, akkor én azt gondolok a félhomályban, amit akarok, fényképeket készítek a fejemben, lefestem, leírom, elraktározom, ebből állnak az emlékeim. Sötétben domborodó csípőkből, jobb kezemben tartott mellekből, illatos hajakból, összekulcsolódó lábakból.

Hát, Uram, jól megáldottál, szándékod volt ezzel, látom, csak tudnám, hogy mi. Persze, én is olvastam azokat a könyveket, amikben a bizonytalan főhős a nagy kihívásoknak megfelelve felnő a feladathoz és belőle lesz a jóságos, igazságos király, aki új aranykort hoz el a népének, de hát ez nem sárkány, nem cselszövés, vagy ármány, csak egy nő, haha, csak egy nő, mi, inkább a sárkányt kérem, meg a cselt szövő ellent, mint az önbecsülés ördögének pokoli démonjait, akik bármikor képesek támadni, amikor a legkevésbé számítasz rá.
Hogy hol születtek ezek a démonok, nem tudom. Nem ismert szülők, családi átkok, magukat hősnek beállító kósza, rongy emberek hívták őket az életre, hogy aztán elfussanak, mikor azok rászabadultak a világra.

Nem, én nem az a hős vagyok, hiába minden, nem vagyok tisztalelkű, feddhetetlen, az én démonjaim nem kevésbé veszélyesek, de hát ha csinálni kell, csinálni kell, ugye, ahogy az ember rezignáltan ellapátolja a havat a bejáratnál, miközben utálja az egészet, hideg van, sötét van, fúj a szél, de hát valakinek ezt is meg kell csinálni, nincs mese, így lesz szabad a bejárás a házba, meg ki, aztán van, hogy a szél visszafújja az egészet a francba és mintha semmi értelme nem lett volna az egésznek, de van, mindig van, kisebb lesz a kupac, néha meg úgy marad és akkor lehet nézegetni, hogy na, tiszta a bejárat, ezt is én csináltam, persze míg le nem megy a nap.
Hát így vagyunk, ha megszerettelek, akkor néha kölcsönadnám a szemem, hogy azzal lásd, hogy tisztában vagyok én azzal, hogy nem minden körzővel, vonalzóval van rajzolva, de hát az úgy jó, a nagyon egyenes, nagyon sima dolgok unalmasak kissé, nincs bennük izgalom, nincsenek apró részletek, túl tökéletes, nincs hol belekapaszkodni, tudod.

Néha azért hidd el.