Váróterem

Éva a konyhában sír.

Éva a konyhában sír, mert az előbb rúgtam darabokra az életét. Persze, csak egy részét, azt, ami ő, meg én, így ketten. Nyilvánvalóan megmarad anyukája Kisvárdán és a nővére is a kilencedik kerületben, sőt, valószínűleg átmeneti időre nemcsak megmarad, hanem jobban is lesz, hiszen minden bizonnyal oda költözik majd.

Hazudtam, mert Éva nem a konyhában sír, hanem a kanapén fetreng. A konyhában anyám sírt, hogy ne lássuk, mert akkor így majd biztos nem vesszük észre, hogy baj van. Ha nem látjuk, hogy sír, akkor majd apu nem költözik el később és nem lesz másik nője, ha nem látjuk, hogy sír, akkor majd azt gondoljuk (én és a húgom), hogy ezt ő megoldja, sőt, mit megoldja, könnyedén átlibben a probléma felett, miszerint apu majd nem lakik velünk.

Néha elgondolkodom azon, teoretikus jelleggel, hogy mi van, ha ők nem, vagy nem akkor, vagy nem úgy. Vagy ha csak nem az lett volna a megmondás, hogy az ember az életét házassággal kezdi, mi mással, a karrierépítés meg hasonló bohóságok várhatnak. Mert hát mégiscsak könnyebb együtt, nem igaz, majd megoldjuk, majd lesz valahogy, nagyapád már tizennégy éves korában ismerte nagyanyádat, látod, még mindig együtt vannak.

A kemény pofonokról meg a lelki terrorról meg hát nem illik említést tenni, felénk az nem szokás. Amit nem veszünk észre, direkt, az nincs is. Kínos általános iskolai osztálytárs a buszon, furcsa foltok a kolléganő arcán, elkapott érintések a munkahelyi konyhában kétszer két gyerek gazdája között: egyik sincsen. Így nem kell involválódni, részesnek lenni semmiben. Persze tényleg lehetséges, hogy a kínos osztálytárs mára sikeres lett és jó fej, a foltok valóban csak a heves játék közben keletkeztek a gyerekekkel és az érintések meg véletlenek voltak, egy erős barátság apró jelei. Igen, lehetséges.

Szóval Éva a kanapén fetreng, üvöltve bőg, a sminkje, ami amúgy nem volt túl erős, most fekete csíkokban folyik le az arcán, mint azoknak a metálos arcoknak, csak ők direkt festik ezt, ő meg a pillanat hevében folyatta oda.

Éva azt üvölti, hogy lehetek ilyen kegyetlen, hogy miért teszem ezt vele, mit csinált ő rosszul. Igazából én nem érzem magam kegyetlennek. Hol van abban a kegyetlenség, hogy azt mondtam neki, hogy már nem akarok vele élni, mert már nem szeretem. Így aztán közös kocsink, közös lakásunk, közös nevünk és a DNS-einkből kikevert közös gyerekünk sem lesz. Nem csaltam meg, nem szerettem bele másba, csak őt nem szeretem már. Sajnos Éva elég emocionális típus, így az érvelésem, miszerint senki nem hibás és én nem teszek ővele igazából semmit, nem nagyon győzi meg, hiába mondtam el neki sokszor. Még bocsánatot is kértem, de arra is csak azt kiabálta, hogy én ne merészeljek bocsánatot kérni, amit végképp nem értek, hogy most akkor mit akar.

Elmondtam neki azt is, hogy igazából egyszerre hűlt ki az iránta érzett érzelmem és vette át egy ilyen haverok-vagyunk-érzés, meg lett egy kicsit elegem az egészből, amit itt csinálunk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy mindig csak várunk valamire. Mintha körbeutaznánk az országot, egyik buszról a másikra szállva, időnként vonatram és közben mást sem csinálunk, csak ülünk a pályaudvaron, megállóban, út szélén és várunk. Ez maga a csinálás, a várás. Az életünket kitöltő tevékenység. Nem nézzük meg a helyeket, de hogy egyáltalán nem, csak ülünk egyik buszról a másikra, megvesszük a jegyet gépiesen.

A filmekben mindig olyan látványosan sokallnak be az emberek, hogy idegösszeroppanásuk lesz, meg elkezdenek lövöldözni, meg összeörik a berendezést, meg ilyenek és akkor a végén a hatvannyolcas Chevy-ben elkolbászol a főhős a naplemente irányába, valamelyik Interstate úton. Ezzel meg is van oldva, összetörte a kocsmapultot, felszabadult, be az autóba, betette D-be és nyomott egy kövéret.

Én meg csak, nemtom, csak azt gondoltam, hogy nem akarok folyamatosan hajkurászni dolgokat, hogy amikor már ott vagyunk, a közben felhorgadt következő terv vegye el minden energiánkat. Majd lesz lakásunk és ahelyett, hogy elterülnék a nappaliban a rohadt nagy tévét nézve, már arról szól minden, hogy az előre berendezett gyerekszobát megtöltsük egy kis élettel, naponta azért kefélünk, hogy gyerekünk legyen és a végén már eszünkbe sem jut, hogy csak azért csináljuk, mert amúgy jó.

Éva a kanapén ül és azt mondja, hogy egy átkozott pszichopata vagyok, mert képes vagyok ezt így levezetni és különben sincs érzelem a hangomban. És hogy miért nem mondtam, akkor biztos mást ki tudtunk volna találni. Éva nem érti meg, hogy amúgy sem hiszem, hogy ki tudtunk volna találni bármit, meg azt sem, hogy azt, hogy mondhattad volna, azt nem tudom értelmezni. Nem érti meg, hogy az elmémben végzetesen összekapcsolódott a köztünk lévő érzelmi viszony a várással és nem tudom már elképzelni, hogy máshogy legyen. Azt viszont mondja, hogy meg fogom még ezt bánni, amiben valószínűleg igaza van. Már persze nem úgy, ahogy ő gondolja, miszerint majd őt sírom vissza, hanem úgy, hogy Éva után nem lesz senkim, vagy talán csak ilyen nevetséges sztorik, amiben leginkább persze én vagyok a nevetséges.

Éva magába roskadva ül. Elfogadási fázis, így szokták hívni, azt hiszem, ahogy rájön, hogy ez most tényleg van és nem lehet visszacsinálni. Segít csomagolni, míg elmegyek egy időre, hogy nyugodtan elmehessen. Majd sokáig utálni fog, aztán majd nem. Éva nagyon kedves lány, szép is, tényleg jobbat érdemel, olyat, aki valóra váltja az álmait.

Éva szomorúan nézi, ahogy becsukom magam után az ajtót.

(kösz az inspirációért Háy Jánosnak)