még ha a halál árnyékának völgyében járok is

Nem félek, nem félek a gonosztól. Nem.
Egy buta hollywoodi filmből ragadt meg a mondat, az úr az én pásztorom, nem is hiszek istenben, nem vagyok vallásos, vagy talán a magam módján, ahogy azt szokás írni, ha kérdezi a biztos kérdezőbiztos.
Eleve, mi az, hogy a halál árnyékának a völgye, úgy képzeltem mindig, mint a Grand Canyont, hogy amikor nincs olyan rohadt meleg, akkor jön az alkonyat és megborzongsz, mert az árnyéknak a völgyében jársz, hamarosan fázni fogsz és nem látsz mást, csak megannyi csillagot, amelyek közül egy csomó már halott, csak még nem ért ide a robbanás fénye, hogy talán ott voltak lények, elnyelte őket a vörös napjuk, még lehet, hogy menekültek is, küdtek üzenetet a semmibe, hogy itt voltunk, léteztünk és mire ideér és ha megfejtjük, már csupán millió éves por lesznek ők.
vagy csak én nézek túl sok scifit, persze,
Ha a halál árnyékának völgyében járok.
Nem félek.
De, félek. Elkerült eddig az árnyék, délidő volt, homlokom izzadt, sapkát veszek, törölgettem, nem csapott meg a hűvös borzongás, nem érintett meg. Nyár van, meleg. És akkor egyszer csak árnyak támadnak, libabőrös leszek, átfúj rajtam, látom, hogy süt a nap és mégis fázom, hiába húzom magamra a könnyű nyári takarót, mert megérint az árnyék.
Nem tudom, mit csináljak, erre nem létezik vaillantkazán, hogy befűtsek, ezt ki kell bekkelni, míg elvonul és újra kristálytiszta lesz minden az égen, újra az a kék lesz, amit olyan elbűvölve nézünk, különösen kora esti órákon, amikor mély lesz, mint az ezeréves óceán, amelynek mélyén ismeretlen szörnyek tanyáznak, de nem érnek el hozzánk, mert a mi világunk nem az övék, megölné őket a természet, pusztán a nyomáskülönbség miatt. Minket a mélység roppant össze, őket a sekély robbantja szét.
Pásztorom.
Nem terel sehovásem. Tudom, szerinted, aki máshogy gondolod, dehogynem, csupán aprók vagyunk az Ő nagy tervének kiismeréséhez, de most nem fogunk vitatkozni ezen, mert magam vagyok ezzel, énvelem beszélgetek. Nem érzem magamat terelve, vagy mintegy pásztorolva, csak baktatok jobbra-balra, egyre közelebb a völgyhöz, ahová sosem akartam eljutni.
Sápadt arc néz rám, rekedtes, száraz hang, szinte csak súg, tán még az sem megy, de látom, hogy örül nekem, hogy jó, hogy ott vagyok, hát mi mást tehetnék még. Kevesek vagyunk, te is, én is, hogy mindent megtegyünk az életben, amiben felelősségünk van, hogy aztán felzabáljon minket a lelkiismeret, szuvidolva, ahogy az igazi gourmandok teszik, lassan, minden falatot megízlelve, kis pinot gris hozzá, csak hogy jól csússzon. Lakoma vagyunk, úrias és amikor a desszert utolsó morzsája és a bor utolsó kortya is elfogy, a pincér hozza a számlát, kártyával, vagy készpénzzel lesz szíves, uram, a számla a szervízdijat is tartalmazza, erre már ne legyen gondja, köszönjük, viszlát máskor is, ámen.
Nem szűkölködöm.
Nem, semmiképp sem, nem szűkölködöm, van itt minden, kis demencia, addikció, különféle rendű és rangú betegségek, mindennapi idegbajok és hosszútávú reménytelenség, Mit lehet tenni? Már a belső, tehetetlen düh visszatuszkolásán kívül, hogy ne harapjam denevérek fejét, mint Ozzy, a Sötétség Hercege, nem vagyok vén kokós, túlélő, aki még néha összeszedi magát, de közben bebújós papucsban tengeti életét.
Hulk vagyok, tudod, óriás energiák dolgoznak, hogy nem, nem akarom, szeretném elkerülni, ezt nem akarom látni, hogy szép lassan, ahogy csak az élő dolgok tudnak, csendben megjelennek az első zöldes foltok és utána minden elrohad.
Csendes vizekhez.
Izzadt homlokom megmosom, kendőm benedvesítem, a tarkómra terítem. Minden elhallgat végül, csak a hullámok moraját hallani, a pulzus lecsökken, az izzó láng elapad és végül minden lenyugszik.
Elárasztod fejem olajjal; csordultig van poharam.
Ami elmegy, annak el kell mennie, ami marad, arra vigyázni kell, óvni, ápolni, hogy minden nap tele legyen a pohár, ne fogyjon el az olaj.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.
Velem és bennem, mindig, te véred vagyok, belőled származom, viszem tovább a neved, a génjeid, a tudásod, a nevelésed és a nevetésed. Utazóbőrönd vagyok, mindegyikőtök egy matrica, mindig velem maradtok, akárhol járjak, még ha a völgyben is.

„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig (mindörökké).”

Zsoltárok könyve, 23. vers