Tag: család

Posted on

még ha a halál árnyékának völgyében járok is

Nem félek, nem félek a gonosztól. Nem.
Egy buta hollywoodi filmből ragadt meg a mondat, az úr az én pásztorom, nem is hiszek istenben, nem vagyok vallásos, vagy talán a magam módján, ahogy azt szokás írni, ha kérdezi a biztos kérdezőbiztos.
Eleve, mi az, hogy a halál árnyékának a völgye, úgy képzeltem mindig, mint a Grand Canyont, hogy amikor nincs olyan rohadt meleg, akkor jön az alkonyat és megborzongsz, mert az árnyéknak a völgyében jársz, hamarosan fázni fogsz és nem látsz mást, csak megannyi csillagot, amelyek közül egy csomó már halott, csak még nem ért ide a robbanás fénye, hogy talán ott voltak lények, elnyelte őket a vörös napjuk, még lehet, hogy menekültek is, küdtek üzenetet a semmibe, hogy itt voltunk, léteztünk és mire ideér és ha megfejtjük, már csupán millió éves por lesznek ők.
vagy csak én nézek túl sok scifit, persze,
Ha a halál árnyékának völgyében járok.
Nem félek.
De, félek. Elkerült eddig az árnyék, délidő volt, homlokom izzadt, sapkát veszek, törölgettem, nem csapott meg a hűvös borzongás, nem érintett meg. Nyár van, meleg. És akkor egyszer csak árnyak támadnak, libabőrös leszek, átfúj rajtam, látom, hogy süt a nap és mégis fázom, hiába húzom magamra a könnyű nyári takarót, mert megérint az árnyék.
Nem tudom, mit csináljak, erre nem létezik vaillantkazán, hogy befűtsek, ezt ki kell bekkelni, míg elvonul és újra kristálytiszta lesz minden az égen, újra az a kék lesz, amit olyan elbűvölve nézünk, különösen kora esti órákon, amikor mély lesz, mint az ezeréves óceán, amelynek mélyén ismeretlen szörnyek tanyáznak, de nem érnek el hozzánk, mert a mi világunk nem az övék, megölné őket a természet, pusztán a nyomáskülönbség miatt. Minket a mélység roppant össze, őket a sekély robbantja szét.
Pásztorom.
Nem terel sehovásem. Tudom, szerinted, aki máshogy gondolod, dehogynem, csupán aprók vagyunk az Ő nagy tervének kiismeréséhez, de most nem fogunk vitatkozni ezen, mert magam vagyok ezzel, énvelem beszélgetek. Nem érzem magamat terelve, vagy mintegy pásztorolva, csak baktatok jobbra-balra, egyre közelebb a völgyhöz, ahová sosem akartam eljutni.
Sápadt arc néz rám, rekedtes, száraz hang, szinte csak súg, tán még az sem megy, de látom, hogy örül nekem, hogy jó, hogy ott vagyok, hát mi mást tehetnék még. Kevesek vagyunk, te is, én is, hogy mindent megtegyünk az életben, amiben felelősségünk van, hogy aztán felzabáljon minket a lelkiismeret, szuvidolva, ahogy az igazi gourmandok teszik, lassan, minden falatot megízlelve, kis pinot gris hozzá, csak hogy jól csússzon. Lakoma vagyunk, úrias és amikor a desszert utolsó morzsája és a bor utolsó kortya is elfogy, a pincér hozza a számlát, kártyával, vagy készpénzzel lesz szíves, uram, a számla a szervízdijat is tartalmazza, erre már ne legyen gondja, köszönjük, viszlát máskor is, ámen.
Nem szűkölködöm.
Nem, semmiképp sem, nem szűkölködöm, van itt minden, kis demencia, addikció, különféle rendű és rangú betegségek, mindennapi idegbajok és hosszútávú reménytelenség, Mit lehet tenni? Már a belső, tehetetlen düh visszatuszkolásán kívül, hogy ne harapjam denevérek fejét, mint Ozzy, a Sötétség Hercege, nem vagyok vén kokós, túlélő, aki még néha összeszedi magát, de közben bebújós papucsban tengeti életét.
Hulk vagyok, tudod, óriás energiák dolgoznak, hogy nem, nem akarom, szeretném elkerülni, ezt nem akarom látni, hogy szép lassan, ahogy csak az élő dolgok tudnak, csendben megjelennek az első zöldes foltok és utána minden elrohad.
Csendes vizekhez.
Izzadt homlokom megmosom, kendőm benedvesítem, a tarkómra terítem. Minden elhallgat végül, csak a hullámok moraját hallani, a pulzus lecsökken, az izzó láng elapad és végül minden lenyugszik.
Elárasztod fejem olajjal; csordultig van poharam.
Ami elmegy, annak el kell mennie, ami marad, arra vigyázni kell, óvni, ápolni, hogy minden nap tele legyen a pohár, ne fogyjon el az olaj.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.
Velem és bennem, mindig, te véred vagyok, belőled származom, viszem tovább a neved, a génjeid, a tudásod, a nevelésed és a nevetésed. Utazóbőrönd vagyok, mindegyikőtök egy matrica, mindig velem maradtok, akárhol járjak, még ha a völgyben is.

„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig (mindörökké).”

Zsoltárok könyve, 23. vers

Posted on

Vasárnap, tanga

Kinyitom a szemem, ránézek az órára. Hahh, fél tíz, remek. Még van időm. A következő egy órát laza donaldkacsázással töltöm, közben tévét nézek, ahogy szoktam, Discovery, bár most az Investigation csatorna van soron. Valóság-, és bűnügysucker vagyok, vállalom.

Kicsit nem figyelek oda, máris fél tizenegy. Lassan megfürdöm, áztatom a fejem a forró vízben, igyekszem eltörölni a tegnap este emlékeit, persze, megint ittam, sokat. Vodkaredbull, ahogy szokott. Persze a gyomrom figyelmeztet, hogy jó ez a forró víz, de ideje volna enni valamit. Azért is szoktam le a rohadt Spektrumról, mindig ilyenkor megy vagy valami Jamie Oliver, vagy az a csávó, aki végigutazza Amerikát és akkora hamburgereket eszik, mint a fejem. Kínzás. Elindulok, elsétálok a villamosmegállóig, a fény bánt. Mintha aláfeküdnék egy fűnyírónak, úgy hatol be az utca az agyamba, a napsütés pedig lelkesen teljesíti a kések feladatát. Jön a villamos, az 1-es. Itt álljunk meg is egy szóra. 

Ez a villamos a reménytelenség közvetlen járata. Olyan, mint a busz, ami kivisz a budaörsi teszkóba, csak ennek úticélja a lehangoltság. Nincs rajta egy jó nő sem, piacon vásárolt, csillogó felsős lányok ülnek csak rajta, rosszul szabott nadrágokban és széttaposott, ócska cipőkben, papucsokban. A férfiak nemkülönben, atléta, papucs, rövidnadrág. Minden arcon fekete felhő, ahogy főnek a sárga vaskasztniban, maguk elé meredve, csöndben. Nem tehetek én sem mást, őket nem akarom nézni, üvölt a zene a fülben, ugrálnak a betűk a szemben, ahogy az újságomba temetkezem. Nem érdekel, vasárnap van.

Leszállok, megállok, zöldlámpa, átvágok, odamegyek, felcsöngetek. Már vár, ragyogó mosollyal, örül, hogy megjöttem. Kérdezi, hogy vagyok, kérdem, hogy van, meghallgatom, az elmúlt héten milyen kalandjai voltak a városban. Közben gőzölög a leves, úgy kanalazom befelé, mintha az életem múlna rajta. Olyan érzés, mint lázasnak a vizes borogatás, a gyomrom hangosan ujjong az ételt megérezvén. 

Lányok, kérdezi, mondom, semmi változás. De hogy nem-e találkoztam valami aranyos lánnyal, aki majd boldoggá tesz engem, sajnos ki kell ábrándítsam. Érkezik a második, a rántotthúson már túlhaladtunk, a rengeteg receptmagazint, amit kapott, kreatívan használja, mindig kiötöl valamit. Merthogy. Tudod, kisfiam, mindig kitalálok valamit, hát nem volt itthon tejföl, de tettem bele joghurtot, így is finom. Tényleg az. Hamar eltüntetem ezt is, a másnaposság olyan követelőző, mint a hónapos csecsemő, aki az anyja tejére szomjazik.

Kiülünk a teraszra, most jó idő van, hát mit szólsz ehhez az időhöz, micsoda zivatarok voltak, most meg azt mondta a tévé, hogy jön megint a kánikula, azt meg nem bírom, rosszul leszek. Meg hát most mondd meg, ez az orbánviktor, hát hogy lehet ilyet csinálni, nagy franc volt az a gyurcsány, de a bajnai, ő jó volt, ezek meg most tönkretesznek mindent. Megpróbálom árnyalni a képet, hogy nem minden fekete és fehér, de ez csaknem lehetetlen. Nem is érdemes túl nagy energiát fektetni bele, mégicsak. Mert ő látta az ATV-n. Mondom neki, hogy ezeknek ám nem kötelező mindent elhinni, de szerinte az úgy van és kész. Sztorimagazin is hamar előkerül, hogy hallottam-e, mi volt már megint a Klaudiával, de itt mindig végetér a tudományom, tudom kikről beszél, de fogalmam sincs, mit csináltak vagy nem csináltak.

És. Képzeljem el, elromlott a gyerekek mosógépe, áthozták a szennyest, és hát te, ez a lány, hát én ezt nem értem. Már mosolygok, valószínűleg ebből is egy óriási jeletőségű probléma fog kikerekedni. Tudod, kisfiam, nem vagyok prűd, meg konzervatív, de ezek a bugyingók! Hát semmiből nem áll az egész! Csak néhány madzag, hát nem takar az semmit sem. Egészségtelen, én mondom neked. Mint régen, amikor apádék voltak fiatalok, akkor is járkáltak ezekben a szűk nadrágokban, el se fért a micsodájuk benne, aztán hiába mondták az orvosok, hogy nem lesz az jó, nem hallgattak rájuk! Nevetek, megpróbálom meggyőzni, hogy nem, az nem egészségtelen, ma a lányok ilyet hordanak, bár nekem jobban tetszik a francia bugyi, elegánsabbnak találom. Mutatom neki az újságot, benne van, szép kis nő, mondja, csak hát szereti a szabadságot, ezért nem lett semmisem, ugye. Ugye.

Néha belemerülünk a múltba is, hogy a nagyapám, hogy ő egy jó ember volt és tudom, hogy most fentről figyel, de néha nagyon komisz tudott lenni. Meg hát az egyedüllét, nem szeretek egyedül enni, olyan jó, amikor jössz, hogy van kinek főzzek, meg elbeszélgetünk és másnapra is marad, meg te is viszel, nekem ne hagyjál sokat, csak egy kicsit.

Hamar eltelik két óra is, indulok haza. Alszom majd egyet délután, rámfér. Megölelem, nem felejtem el megmondani, hogy szeretem.

Ő meg ott marad a 78 évével és a magányával, várva, hogy megint vasárnap legyen, amikor jön az unokája. 

Posted on

esti mese

 -…Apa, most már elég lesz a víz, ugye? – és már zárja is el a csapot a maga négy évével. Odaugrom, megakadályozom, hogy leforrázza magát.

– Tudod, megbeszéltük, hogy először mindig a meleget zárjuk el, a pirosat. A hideg víztől nem lesz semmi bajod, de a meleg megégethet.

– Tudom, Apa, csak elfelejtettem!

Vidáman pancsol, valamifajta tengeri ütközet zajlik a samponos és a habfürdős flakon között, amelyben szerepet kap egy tengeri szörny is, magyar hangja a szivacs. 

Nagy nehezen kiparancsolom a gyereket a vízből, olyan mint az apja, imádja, a new-age boszorkányok ezt biztosan azzal magyaráznák, hogy vizes jegyben született. Január elején van a születésnapja, új év, új gyerek alapon érkezett. Hálásak voltunk érte, hogy nem karácsonykor, vagy szilveszterkor jött, az mindig szívás. Okos gyerek.

Ráadom a pizsamát, immáron rendesen, természetesen kifordítva vette fel. Bebaktat a gyerekszobába, a nővére már ágyban van, divatújságot lapozgat, felnőtt nő már. A precízen kidolgozott hatalommegosztás értelmében leülök a két ágy közé félúton (centire ki van számítva), jöhet a mese. Királylányos, sárkányos, legkisebb fiús van soron ma, átverem őket, mindig beleköltök új mondatokat, ne unják meg.

– … és a fiú a kardjával levágta a sárkány hat fejét, de egyet meghagyott, jóságos volt, az apukája azt tanította neki, hogy meg kell védeni magát, de mindig figyeljen oda, hogy könyörületes legye… – 

– Apa, mi az, hogy könyörületes? – kérdezi a lányom, szidom a fejemet, már megint hülye szavakat használok.

– Az én Transformerseim sokkal könnyebben legyőzték volna a sárkányt! – veti közbe a kisebbik, kezében egy robottal hadonászva. Érzem, az ügyesen belecsempészett apai tanítás nem igazán ment át. – Buta vagy, akkor még nem is voltak Transformersek! – vágja rá a nővére.

– De voltak!

– De neeeeeem voltak, ez nagyon régen volt! Apa, mondd meg neki, hogy nem voltak!

– Nem, akkor még nem voltak robotok, kisfiam, akkoriban még csak királyok voltak, meg varázslók, meg sárkányok.

– De vissza tudnak utazni az időben! Odamehetnek! – jön a mindent legyőző érv. 

Ezután megbeszéljük, hogy ez a mese olyan, hogy nincsenek benne hatalmas robotok, többször kis híján kitör a háború a gyerekek közt, végül sikerül megegyezni. Istenem, ilyenkor villan belém, hogy minden szülőnek kéne egy asszertivitás-tréning, amit baromságnak gondoltam sok évvel ezelőtt.

Befejezem a mesét, direkt unalmas körmondatokat teszek bele, meg is van a hatása, hamarosan mélyen alszanak. Lekapcsolom a villanyt, csak a világítós vakdugó ad némi fényt, meg ami beszűrődik az ajtón keresztül. A fiam szuszog, egyik kezében Optimus Prime, a másik a szájában. A lányom háton alszik, hosszú aranyhaja szétterül a párnán. Hét éves, már most nyulánk, én az anyját látom benne mindig, aki szerint nincs igazam, ő kiskorában pufi volt, nem is hasonlítanak.

Halkan kattan az ajtó, ahogy bezárom. Töltök magamnak egy pohár bort, tegnapról maradt. Két kéz simul a hátamra, elkezdi masszírozni, hátranézek, bele a sötétbarna szemekbe. Ma én voltam a soros.