esti mese

 -…Apa, most már elég lesz a víz, ugye? – és már zárja is el a csapot a maga négy évével. Odaugrom, megakadályozom, hogy leforrázza magát.

– Tudod, megbeszéltük, hogy először mindig a meleget zárjuk el, a pirosat. A hideg víztől nem lesz semmi bajod, de a meleg megégethet.

– Tudom, Apa, csak elfelejtettem!

Vidáman pancsol, valamifajta tengeri ütközet zajlik a samponos és a habfürdős flakon között, amelyben szerepet kap egy tengeri szörny is, magyar hangja a szivacs. 

Nagy nehezen kiparancsolom a gyereket a vízből, olyan mint az apja, imádja, a new-age boszorkányok ezt biztosan azzal magyaráznák, hogy vizes jegyben született. Január elején van a születésnapja, új év, új gyerek alapon érkezett. Hálásak voltunk érte, hogy nem karácsonykor, vagy szilveszterkor jött, az mindig szívás. Okos gyerek.

Ráadom a pizsamát, immáron rendesen, természetesen kifordítva vette fel. Bebaktat a gyerekszobába, a nővére már ágyban van, divatújságot lapozgat, felnőtt nő már. A precízen kidolgozott hatalommegosztás értelmében leülök a két ágy közé félúton (centire ki van számítva), jöhet a mese. Királylányos, sárkányos, legkisebb fiús van soron ma, átverem őket, mindig beleköltök új mondatokat, ne unják meg.

– … és a fiú a kardjával levágta a sárkány hat fejét, de egyet meghagyott, jóságos volt, az apukája azt tanította neki, hogy meg kell védeni magát, de mindig figyeljen oda, hogy könyörületes legye… – 

– Apa, mi az, hogy könyörületes? – kérdezi a lányom, szidom a fejemet, már megint hülye szavakat használok.

– Az én Transformerseim sokkal könnyebben legyőzték volna a sárkányt! – veti közbe a kisebbik, kezében egy robottal hadonászva. Érzem, az ügyesen belecsempészett apai tanítás nem igazán ment át. – Buta vagy, akkor még nem is voltak Transformersek! – vágja rá a nővére.

– De voltak!

– De neeeeeem voltak, ez nagyon régen volt! Apa, mondd meg neki, hogy nem voltak!

– Nem, akkor még nem voltak robotok, kisfiam, akkoriban még csak királyok voltak, meg varázslók, meg sárkányok.

– De vissza tudnak utazni az időben! Odamehetnek! – jön a mindent legyőző érv. 

Ezután megbeszéljük, hogy ez a mese olyan, hogy nincsenek benne hatalmas robotok, többször kis híján kitör a háború a gyerekek közt, végül sikerül megegyezni. Istenem, ilyenkor villan belém, hogy minden szülőnek kéne egy asszertivitás-tréning, amit baromságnak gondoltam sok évvel ezelőtt.

Befejezem a mesét, direkt unalmas körmondatokat teszek bele, meg is van a hatása, hamarosan mélyen alszanak. Lekapcsolom a villanyt, csak a világítós vakdugó ad némi fényt, meg ami beszűrődik az ajtón keresztül. A fiam szuszog, egyik kezében Optimus Prime, a másik a szájában. A lányom háton alszik, hosszú aranyhaja szétterül a párnán. Hét éves, már most nyulánk, én az anyját látom benne mindig, aki szerint nincs igazam, ő kiskorában pufi volt, nem is hasonlítanak.

Halkan kattan az ajtó, ahogy bezárom. Töltök magamnak egy pohár bort, tegnapról maradt. Két kéz simul a hátamra, elkezdi masszírozni, hátranézek, bele a sötétbarna szemekbe. Ma én voltam a soros.