Kinyitom a szemem, ránézek az órára. Hahh, fél tíz, remek. Még van időm. A következő egy órát laza donaldkacsázással töltöm, közben tévét nézek, ahogy szoktam, Discovery, bár most az Investigation csatorna van soron. Valóság-, és bűnügysucker vagyok, vállalom.
Kicsit nem figyelek oda, máris fél tizenegy. Lassan megfürdöm, áztatom a fejem a forró vízben, igyekszem eltörölni a tegnap este emlékeit, persze, megint ittam, sokat. Vodkaredbull, ahogy szokott. Persze a gyomrom figyelmeztet, hogy jó ez a forró víz, de ideje volna enni valamit. Azért is szoktam le a rohadt Spektrumról, mindig ilyenkor megy vagy valami Jamie Oliver, vagy az a csávó, aki végigutazza Amerikát és akkora hamburgereket eszik, mint a fejem. Kínzás. Elindulok, elsétálok a villamosmegállóig, a fény bánt. Mintha aláfeküdnék egy fűnyírónak, úgy hatol be az utca az agyamba, a napsütés pedig lelkesen teljesíti a kések feladatát. Jön a villamos, az 1-es. Itt álljunk meg is egy szóra.
Ez a villamos a reménytelenség közvetlen járata. Olyan, mint a busz, ami kivisz a budaörsi teszkóba, csak ennek úticélja a lehangoltság. Nincs rajta egy jó nő sem, piacon vásárolt, csillogó felsős lányok ülnek csak rajta, rosszul szabott nadrágokban és széttaposott, ócska cipőkben, papucsokban. A férfiak nemkülönben, atléta, papucs, rövidnadrág. Minden arcon fekete felhő, ahogy főnek a sárga vaskasztniban, maguk elé meredve, csöndben. Nem tehetek én sem mást, őket nem akarom nézni, üvölt a zene a fülben, ugrálnak a betűk a szemben, ahogy az újságomba temetkezem. Nem érdekel, vasárnap van.
Leszállok, megállok, zöldlámpa, átvágok, odamegyek, felcsöngetek. Már vár, ragyogó mosollyal, örül, hogy megjöttem. Kérdezi, hogy vagyok, kérdem, hogy van, meghallgatom, az elmúlt héten milyen kalandjai voltak a városban. Közben gőzölög a leves, úgy kanalazom befelé, mintha az életem múlna rajta. Olyan érzés, mint lázasnak a vizes borogatás, a gyomrom hangosan ujjong az ételt megérezvén.
Lányok, kérdezi, mondom, semmi változás. De hogy nem-e találkoztam valami aranyos lánnyal, aki majd boldoggá tesz engem, sajnos ki kell ábrándítsam. Érkezik a második, a rántotthúson már túlhaladtunk, a rengeteg receptmagazint, amit kapott, kreatívan használja, mindig kiötöl valamit. Merthogy. Tudod, kisfiam, mindig kitalálok valamit, hát nem volt itthon tejföl, de tettem bele joghurtot, így is finom. Tényleg az. Hamar eltüntetem ezt is, a másnaposság olyan követelőző, mint a hónapos csecsemő, aki az anyja tejére szomjazik.
Kiülünk a teraszra, most jó idő van, hát mit szólsz ehhez az időhöz, micsoda zivatarok voltak, most meg azt mondta a tévé, hogy jön megint a kánikula, azt meg nem bírom, rosszul leszek. Meg hát most mondd meg, ez az orbánviktor, hát hogy lehet ilyet csinálni, nagy franc volt az a gyurcsány, de a bajnai, ő jó volt, ezek meg most tönkretesznek mindent. Megpróbálom árnyalni a képet, hogy nem minden fekete és fehér, de ez csaknem lehetetlen. Nem is érdemes túl nagy energiát fektetni bele, mégicsak. Mert ő látta az ATV-n. Mondom neki, hogy ezeknek ám nem kötelező mindent elhinni, de szerinte az úgy van és kész. Sztorimagazin is hamar előkerül, hogy hallottam-e, mi volt már megint a Klaudiával, de itt mindig végetér a tudományom, tudom kikről beszél, de fogalmam sincs, mit csináltak vagy nem csináltak.
És. Képzeljem el, elromlott a gyerekek mosógépe, áthozták a szennyest, és hát te, ez a lány, hát én ezt nem értem. Már mosolygok, valószínűleg ebből is egy óriási jeletőségű probléma fog kikerekedni. Tudod, kisfiam, nem vagyok prűd, meg konzervatív, de ezek a bugyingók! Hát semmiből nem áll az egész! Csak néhány madzag, hát nem takar az semmit sem. Egészségtelen, én mondom neked. Mint régen, amikor apádék voltak fiatalok, akkor is járkáltak ezekben a szűk nadrágokban, el se fért a micsodájuk benne, aztán hiába mondták az orvosok, hogy nem lesz az jó, nem hallgattak rájuk! Nevetek, megpróbálom meggyőzni, hogy nem, az nem egészségtelen, ma a lányok ilyet hordanak, bár nekem jobban tetszik a francia bugyi, elegánsabbnak találom. Mutatom neki az újságot, benne van, szép kis nő, mondja, csak hát szereti a szabadságot, ezért nem lett semmisem, ugye. Ugye.
Néha belemerülünk a múltba is, hogy a nagyapám, hogy ő egy jó ember volt és tudom, hogy most fentről figyel, de néha nagyon komisz tudott lenni. Meg hát az egyedüllét, nem szeretek egyedül enni, olyan jó, amikor jössz, hogy van kinek főzzek, meg elbeszélgetünk és másnapra is marad, meg te is viszel, nekem ne hagyjál sokat, csak egy kicsit.
Hamar eltelik két óra is, indulok haza. Alszom majd egyet délután, rámfér. Megölelem, nem felejtem el megmondani, hogy szeretem.
Ő meg ott marad a 78 évével és a magányával, várva, hogy megint vasárnap legyen, amikor jön az unokája.