Fekete felhők a Ráday utca felett (1.)

 

 Valami régi csajpop-slágert dúdolva vágtam át az utcán. If you’re ready, call me boy, you better push the button… Innen nem tudtam tovább a szöveget. Már nem emlékeztem a banda nevére, onnan maradt csak meg, hogy a barátaim punkzenekara egyszer játszotta és vicces volt. Punk, barátok. Furcsa érzések merültek fel bennem.

Ma már nem lehet punkot játszani, ahogy nagyon sok más zenét sem. Először még csak ferde szemmel nézett a hatalom, vegzálta azokat, akik ki merték nyitni a szájukat, vagy csak simán jól akarták érezni magukat, azonban, ahogy megerősödtek és sikeresen eltüntették a szabadszájúak utolsó képviselőit is, kerekperec betiltottak mindent, ami nem tetszett nekik. A punk alapjaiban balos műfaj, mennie kellett, de így jártak a DJ-k és az úgynevezett alternatív szcéna nagy része is. Milyen szépen megmutatta ez, hogy egyesek mire képesek a boldogulásért, Akiket a tévék és a kommersz rádiók tartottak el, hamar felismerték a lehetőséget, hogy csak át kell írni a szövegeket hazafiasabbra és rögtön minden rendben lesz, nem kerül veszélybe a napi hakni és megélhetés. Nem is lehet semmi mást hallani, sem a Szécheny Rádióból, sem a Szent Mária tévéből, már ha szórakoztatásról van szó. Kenyér és cirkusz kell a népnek, ezt még ők is tudják.

Én miért maradtam itt, nem tudom. A barátaim mára mind vagy halottak, vagy leléptek valamelyik szomszédos országba. Mióta az értelmiség átszivárgott Szlovákiába és Romániába, összehasonlíthatatlanul jobb lett a magyarok helyzete, a vezetők ugyanis felismerték, hogy nyilvánosan jól kell bánniuk a menekültekkel, ha nem akarnak úgy járni, mint Magyarország és nem akarnak kipottyanni az Unióból. A legjobban talán José hiányzik. Mindig hajlamos volt arra, hogy nagy legyen a szája és amikor egy este a pufidzsekis pribékek megtalálták az utcán, odaszólt. Nagyon megverték és bár időben kórházba került, a belső vérzései miatt nem sikerült túlélnie. Forrt a vérem, tenni akartam valamit, de rá kellett jöjjek, hogy már késő. Ezt az egészet nyolc évvel ezelőtt kellett volna megállítani, amikor elkezdődött. Negyvenhat éves vagyok, gyenge és megfélemlített már a lázadáshoz. 

A többiek szétszóródtak mindenfelé a világban, ki Londonban, ki valamelyik szomszédunknál, ki Németországban kötött ki. Nekik volt igazuk, mára már beláttam, nekem is mennem kellett volna. Kellett, volna, micsoda felesleges szavak. Kispolgár vagyok egy diktatúra uralta országban. Kussolok, végzem a munkám, elfogadom a pénzt, amit adnak érte és élek. Néha már ez is csodás kiváltság, legalább nem valami nedves pincében rohadok. Ha például valaha is beléptem volna a Zöldpártba, akkor biztosan nem így élnék, hanem vidéken, valami táborban, társadalmilag hasznos munkát végezve.

Rágyújtottam egy iráni cigire, gusztustalan íze volt ugyan, de jobb volt, mint a Fecske, maradtam ennél. Sötét volt már, egyedül lépkedtem a kihalt Ráday utcán, a bedeszkázott kirakatok előtt. Messze megláttam két alakot, jól látszott a kakastoll a süvegjükön. Csendőrök. Befejeztem a dúdolást, szemembe húztam a kalapom és megpróbáltam minél kisebbnek látszani, kerülni a feltűnést. Felgyorsítottam kissé a lépteimet, de nem siettem, az is gyanús lett volna. Végül gond nélkül elmentek mellettem, rám sem néztek.

Mentem tovább a híd irányába, ahol a lakásom volt. Még egy alak jött szembe, szokásos járókelőnek nézett ki. Ahogy egymás mellé értünk, lelassított és hozzámszólt:

– Elnézést, tud nekem tüzet adni?

– Persze – válaszoltam és előkerestem az öngyújtómat. Szeles volt az idő, közrefogta a kezével a kezemet, miközben igyekeztem a lángot a cigarettája alá tartani. Egyszercsak éreztem, hogy valamit a kezembe csúsztat. Ráemeltem a tekintetem.

– Ne kérdezzen semmit! – suttogta, vagy tén csak formálta a szavakat a szájával. – Köszönöm! – köszönte meg a tüzet hangosan, majd elsietett.

Remegve dugtam a kezem a zsebembe, öngyújtóstul, papírostul, legalábbis annak tűnt. Vettem egy mély lélegzetet, majd elindultam hazafelé.

 

Ahogy hazaértem, alábhagyott a remegés. Itt biztonságban voltam, legalábbis hitem szerint. Egyszer már végignéztük a lakást és nem volt benne poloska. Korábban még azt gondoltam, nem is lehet, engem aztán minek hallgatnának le, csak egy fikadarab voltam egy gyárban. Amikor megkezdődtek a letartóztatások, akkor kiderült, mindenki számíthat a titkosrendőrség figyelmére.
Az asztalon száraz kenyér, kinnmaradt, megzöldült párizsi, meg egy múlt heti példány a Nemzetből. Mostanában sikeresen sóztam el odabenn, egy-két kolléga szívesen vitt haza két példányt is, kellett a papír gyújtósnak. Nem volt itthon senki a másik három lakótársam közül, hétvégén hazamentek a családjukhoz, leginkább segíteni a nagy szükségben. Nem mentek jól a dolgok.
Én maradtam, nem volt hova menni. A húgommal nem beszéltem egy ideje, átment jó magyar anyába. Sose gondoltam volna, de közénk állt a rendszer. Ő kiszolgálta, én eltűrtem.
 
Először csak röhögtünk az egész Királyi Egységfronton, meg Szabó Lajoson. Szabó Lajos, milyen átlagnév már ez? Még az előző kormány idején jelent meg a párt és a parlamentben ülőkben csalódott emberek között hamar népszerűek lettek. Rendet ígértek, kompromisszumok nélküliséget, megoldást a romák problémájára, egyszer és mindenkorra. A szétforgácsolódott magyar értelmiség és vele az egész baloldal csak nevetett rajtuk, hülye nácik, mondták. Aztán, ahogy egyre jobban látszott, hogy ezek komolyan gondolják azt, hogy itt újra egy olyan ország lesz, amit ők elképzeltek, milyen lehetett 1938 környékén, úgy jött a riogatás. Barna eső fog esni, mondták okos szónokok. Az emberek persze magasról leszarták őket. Jobban akartak élni, több tévét és autót venni, érdekelte is őket a félrevert harang, annyiszor hallották már. Talán ha az úgynevezett értelmiségiek minimális mértékben is egyetértettek volna egymással, talán, akkor megnyíltak volna a fülek.
A vezető párt megpróbálta elbagatellizálni az egészet, de a kormányzásuk ideje alatt elhíztak, elbíztak, azt hitték, örökké tart majd a hatalmuk. Akkor jöttek rá, hogy tévedtek, amikor a részben az általuk hozott törvényeknek is köszönhetően tényleg kétharmad volt az eredmény. A nyolcvan százalékos parlamnti többség pedig mindent eldöntött. Szabó Lajos meg, hogy-hogy nem, talált magának nemesi ősöket és így Kemenessy-Szabó Lajosként működött a továbbiakban, mint főkormányzó. Királyunk nem volt, de az ország alkotmányos monarchia lett.
A továbbiak az ilyenkor szokásos forgatókönyvet követték már, kár is lenne elmesélni. Megnéztük ezt egyszer, kétszer, százszor az egész kibaszott huszadik században.
Körbenéztem, már rutinszerűen, majd a zsebembe nyúlva elővettem a papírt.
 
B!
 
Nem tudom, hogy vagy, de nem hiszem, hogy jól. Fogalmam sincs, mennyire beszélsz még németül, de ideje lelépned onnan, gyere ide. Intéztem neked német útlevelet. Menj el a Szabadság-hídhoz, menj fel a Sziklatemplomhoz, hétvégén és válts belépőt. Ahogy bemész, van egy feszület jobbra, amögött lesz egy csomag, pénz, papírok és egy retúrjegy Bécsbe, érvényesítve. Vegyél magadnak ruhákat, bőröndöt szerte a városban, haza már ne menj. Hans Mittenthalernek fognak hívni, gyakorold, addig is.
 
Várunk.
 
B.
 
Megdobbant bennem valami. Mindenre számítottam, csak erre nem, hogy pont B lesz az, aki ír nekem. B jóbarátom volt anno, a német nyelv felkent pápája. Ő szerezte nekem a némettanárt, akinél tanultam, majd később, előbb heccből, aztán valamifajta rendszeres szeánsz keretében németül beszélgettünk és közben az egyik legjobb barátommá vált, még így a társaságunkon belül is. Nem írta hol van, de egyértelmű volt, Berlinben.