Vihar

A vihar úgy csapott le a falura, mintha a Sátán összes ivadéka, unokatestvéri ágon is ott lakott volna.

Napközben még fullasztó meleg volt, megállt a levegő, ahogy az idő is, csak a templomtorony időnkénti bondulásából lehetett tudni, hogy azért múlik, még ha lassan is. Estefelé jöttek a hírek, hogy vihar van készülőben, idősebbek a kutyákon is látták, hogy valami majd lesz, idegesek voltak, mntha tanácstalanul téblábolnának, holott már keresik a menedéket.

 

Nem rettent meg senki, komótosan beszedték a ruhát az udvarról, elpakolták a fűkaszát, beálltak az autóval a garázsba, a szokásos óvintézkedések, egy kis vihartól csak nem ijedünk meg.

 

 

Nem volt nagy falu, tán kétezer ember lakta. A nagyváros közelében volt, kevés dolog történt, ami megbolygatta volna az életet, a fiatalabb lakók kiköltözők voltak, akik vállalták a napi ingázást, cserébe egy nyugodtabb életért, az idősebbek meg már kevesen voltak ahhoz, hogy nagy rajcsúrt csapjanak. Tiszták voltak az utak, takarosak a házak, errefelé illendő volt erre odafigyelni, mert aki kilógott a sorból, hamar kiutálták. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak nem járt szép hús, zöldség, lassúdott a kiszolgálás a postán, ilyesmi. Nem nagy ügy.

 

A főutcán volt minden, a templom, az önkormányzat, az ABC, a posta, volt még kínai bolt is, meg számtalan kocsma, talán túl sok is, de valahogy csak megéltek, errefelé volt az ivásnak kultúrája, részeges kevés volt, de meginni este egy jó fröccsöt bocsánatos bűnnek számított, az asszony se pörölt miatta nagyon. A rendőrnek se nagyon akadt dolga, errefelé lakott néhány nagy hatalmú ember, akik nem szerették, ha balhé van, nem is volt, hogy miképpen oldották meg, azt nem nagyon tudta senki, csak ilyen homályos sejtésekből, mendemondákból, de igazán nem is akarta senki tudni.

 

Tibor lefekvéshez készülődött, az autót betette a garázsba, a kutyát megkötötte, megnézte a zsalugátereket, nem szabadult el valamelyik, aztán bement a házba. Anikó, a felesége már ágyban volt, valami bulvárlapot olvasgatott, közben ment a tévé.

– Minden rendben van odakinn? – kérdezte a férjét.

– Minden, persze.

– Akkor gyere aludni.

 

Tibor komótosan levetkőzött, átvette a pizsamáját. Kiment a fürdőbe, megmosta a kezét, az arcát, majd komótosan, de alaposan fogat mosott. Visszament a szobába, befeküdt az asszony mellé, kezébe vette a távirányítót, majd unottan kapcsolgatni kezdett. Hamarosan megállapodott valamelyik dokumentumfilm-csatornán és elkezdett egy filmet nézni egy svéd toronyház építéséről. Nem jutott sokáig, hamarosan szolídan hortyogva aludt. A felesége áthajolt rajta, megkereste a távirányítót, kikapcsolta a tévét, majd levette a szemüvegét és lekapcsolta a villanyt.

 

Tibor negyvenötéves volt, a felesége negyvenkettő. Nem volt gyerekük, nem lehetett. Nem nagyon hadakoztak a dolog ellen, a kötelező körök, mint a lombikprogram megfutása után elfogadták a dolgot, hogy nekik így kell majd leélni az életüket. A férfi mérnök volt egy német telekomcégnél, míg az asszony osztályvezető egy kereskedelmi banknál. Három éve költöztek a faluba, hogy ne a zajos városban lakjanak, vettek egy házat, kicsinosították, innen jártak be dolgozni minden nap. Jól szituáltak voltak, minden évben voltak síelni, nyaralni két hétig.

 

Rettenetes csattanás hallatszott, mintha meghasadt volna a föld. A tizedmásodpercekkel előtte érkező villám bevilágította a falut, majd belecsapott a templomtorony kertjében található platánfába, ami ettől széthasadt és kigyulladt. A szél őrjöngve tépett mindent, amibe belekapaszkodhatott, plakátokat, kertekben hagyott műanyagszékeket, konyharuhákat. Az eső visszintesen szakadt, porzó és hömpölygő patakokat szült az utcákra és táplálta újszülötteit, hamarosan kisebb folyókká duzzasztva őket. A csatorna és az árkok hamar felmondták a szolgálatot, nem erre voltak kitalálva, hogy a végítélet viharát elviseljék. Az idősebbek emlegették így később azt, ami történt, mert senki sem emlékezett ilyesmire, még ha igen idős is volt.

 

Hamarosan elkezdett a jég esni, szilvaméretű darabokban. Behorpasztotta a kinn álló autók tetejét, bepókhálósodtak a szélvédők. A tetőkön cserepek repedtek meg, a tetőtéri ablakok némelyike felrobbant, szilánkokkal terítve be a szobákat, beengedve a tomboló vihart a házakba. Hamarosan megjelentek az első villogó fények, kezdtek befutni a tűzoltók, már amennyi jutott egy ilyen kis településre.

 

A tombolás még órákig folytatódott, aztán elcsöndesedett minden, a vihar elvonult, ahogy jött.

 

Tibor még a vihar alatt ébredt fel, ahogy a szél tépni kezdte a ház kiálló részeit. Jól megépített házuk volt, így kár nem nagyon eshetett benne, csak a hangorkánt kellett elviselni. Egy darabig bámult a sötétben, aztán, ahogy magához tért egy kicsit, kinyúlt balra, hogy megérintse a feleségét, talán a maga megnyugtatására inkább. Meglepetésére csak a felhajtott takarót érinthette meg, az asszony nem volt sehol. Arra gondolt, hogy biztos kiment pisilni, nem idegeskedett nagyon. A vihar miatt nem hallhatta, hogy vajon járkál-e valaki, vagy azt, ahogy zubog a vizelet a vécébe.

Pár perc elteltével, talán tíz is megvolt, azért felkapta a fejét a férfi, hogy hol lehet a felesége. Fel akarta kapcsolni a villanyt, de hiába billentette el a kapcsolót, nem történt semmi, nem volt áram. Nagy nehezen felült, megdörzsölte a halántékát, majd odabotorkált a nadrágjához, hogy kivegye az öngyújtóját. A fellobbanó gyenge fényben körbenézett a szobában, de semmi gyanúsat nem látott, minden a helyén volt. Kiment a nappaliba, majd elővett az egyik fiókból egy elemlámpát. Felkapcsolta és így ment a fürdőszobáig, majd kopogott az ajtón.

– Anikó, itt vagy? – kérdezte, de semmi válasz, csak a szelet halotta. Benyitott, az ajtó engedett. Senki nem volt odabenn. Tibor most már kezdett ideges lenni. Benézett a konyhába, meg a vendégszobába, miközben hangosan a felesége nevét kiabálta, de nem kapott választ. Gyorsan felöltözött és lement a garázsba. A két autó pontosan úgy állt ott, ahogy hagyták.

Előkeresett egy vízálló dzsekit, majad kinyitotta a bejárati ajtót. A szél kis híját kiszakította a kezéből a súlyos ajtólapot, ahogy kiment, alig bírta visszazárni. Az elemlámpával a kezében körbejárta a telket, de az asszonynak nyomát sem látta. Kiment az utcára is, de nem sokra jutott, a repkedő ágak között hamar belátta, hogy nem sok értelme van a keresgélésnek, a hangját sem hallja senki, inkább visszament a házba. Közben rájött, hogy azt a kézenfekvő dolgot elfelejtette, hogy felhívja a feleségét. A telefonjára nézve látta, hogy hála istennek, van térerő, kikereste a számot, majd tárcsázta. Kicsengett, de a sokadik búgó hang után csak a hangposta jelentkezett be. A férfi most már nagyon ideges volt, remegő kézzel gyújtott rá egy cigarettára, az sem érdekelte, hogy nem szokott a lakásban dohányozni, csak ült a kanapén és szívta a cigarettát. Ahogy végzett vele, azonnal rá is gyújtott a következőre. Közben pörgött az agya, hátha mondott neki valamit a felesége, ami arra utalhatott, hogy baj van, de semmit sem tudott felidézni, sem a mondatokban, se a nő viselkedésében. Egészen pár órával ezelőttig semmi sem utalt arra, hogy egyszer csak felkel és nem lesz ott az ágyban.

Az is megfordult a fejében, hátha elhagyta a nő, mármint egy másik férfiért, egy titkos kapcsolatért de ez ellentmondott mindennek, amit tudott a feleségéről. Nem tudta elképzelni, hogy ne tudták volna megbeszélni a dolgot, ahogy minden mást is. Ilyen szempontból ideális volt a kapcsolatuk, a nyilvánvaló kudarc ellenére, amit az jelentett, hogy nem tudtak családot alapítani, sőt, leginkább amiatt, képesek voltak a teljes őszinteségre egymás irányában, a legsötétebb pillanatokban máshogy nem is ment volna.

 

Eszébe jutott, hogyan ismerkedtek meg tíz évvel ezelőtt. Mindketten túl voltak már egy váláson, meg jó és rossz kapcsolatokon. Tiborban élénken megvolt a kép, hogy a legjobb barátja vette rá, menjenek el egy ilyen főzősrandira, merő viccből, milyen jó móka lesz majd, főzögetnek, közben iszogatnak és röhögnek a szerencsétleneken, aki tényleg komolyan gondolják, hogy majd itt megtalálják életük párját, micsoda elkeseredett bénaság már ez. Ahogy beléptek, borult a terv, mert Tibor meglátta Anikót. Általában nyolc másodperc kell, ennyi idő alatt el tudja dönteni, hogy a másikhoz van-e köze, vagy sem, most igazából kettő se kellett. Törékeny, alacsony, barna hajú nő volt, látszatra olyan harmincas forma, mint ő. Rámosolygott, a nő pedig egy félmosoly kíséretében szégyenlősen elfordult.

Nem volt nehéz megoldani, hogy egy csoportban legyenek és a közös munka, meg persze némi vörösbor hatására beszélgetésbe elegyedtek. Nem volt komoly dolgokról szó, de azért az kiderült, hogy mindketten függetlenek, hogy Vonnegut a kedvenc íróik közé tartozik, hogy eleve, szeretik a sci-fit és így tovább. Az este végén Tibor elkérte a nő számát és már hazafelé, a taxiban megkérdezte tőle egy üzenetben, hogy van-e kedve találkozni még.

Elkezdtek randizgatni, mint a tinédzserek, majd nemsokára egyértelműen elhangzott az első szeretlek. Átbulizták a hétvégéket, a nappalokat az ágyban töltve, cigizve a férfi lakásában, miközben szuperhősös rajzfilmeket néztek, meg mindenféléről beszélgettek, politikáról, művészetről, ami jött, időnként hangosan felröhögve egymás viccein. Fél év se kellett hozzá, összeköltöztek egy új lakásban.

Újabb fél év múlva jött el az a pillanat, hogy a nő, a férjén ülve, egyszer csak azt mondta neki, hogy élvezzen bele. Nem gondolkodott túl sokat, ő is úgy gondolta, hogy ideje van már egy gyereknek, mégiscsak harminchat éves, a nő harminchárom, sokáig már nem is lehet halogatni. Néhány hónapnyi próbálkozás után rá kellett jöjjenek, hogy valami gond van, ennyi idő alatt már teherbe kellett volna esnie Anikónak, azonban semmi sem történt. Az elkövetkezendő hónapok életük legsötétebb időszakának bizonyultak, a számtalan, méregdrága vizsgálattal és az idegtépő várakozásokkal a klinika folyosóján, vagy a telefont lesve otthon. Tulajdonképpen, amikor kiderült, hogy ez nem fog menni, mind a ketten megkönnyebbültek egy kicsit, legalább már biztos volt a dolog.

 

A szél elgyengült, kezdett világosodni. Tibor újra felvette a dzsekijét és kiment az utcára. A látvány leírhatatlan volt. Mindenhol letört ágak, szemét és víz, szürreális szobrokká formálódva. A távolban már lehetett hallani, ahogy megindultak a motoros fűrészek, hogy felaprítsák a kidőlt fákat, kiszabadítsák az összetört autókat alóluk.

A férfi először a szomszédokhoz kopogott be, hátha ott találja az asszonyt, de egyikük sem tudott semmit, nem látták őt. A hívogatást még korábban befejezte, miután felfedezte, hogy a nő táskája és benne a telefonja helyén van, az előszobában és csak azért nem hallotta korábban, mert rezgőre volt állítva. Előkeresett egy fotót, ami az egyik nyaralásukon készült, alig találta meg, nem volt jellemző, hogy kinyomtatták volna a fotókat, de ebből véletlenül kettő nyomtatott, amikor az anyja kért tőle egy képet, amit kitehet a polcra. Körbejárta a falut, kérdezgette az embereket, hogy látta-e valaki a nőt, de mindenki csak ingatta a fejét, majd folytatta a romok eltakarítását. Később körbehívta a kórházakat, de sehol sem vettek fel alacsony, barna, negyvenes nőt.

A kiérkező rendőrnek mindent elmesélt, amit tudott, odaadta a képet, amikor bejelentette a nő eltűnését, aki megígérte, hogy amint lehet, foglalkoznak az üggyel, de értse meg, elég sok a dolguk most, biztos csak egy kis levegőváltozásra volt szüksége. Tibort elöntötte a düh, amint a rendőr félreérthetetlenül arra utalt, hogy Anikó önszántából tűnt el, de türtőztette magát, az újságokból meg a tévéből ő is tudta, hogy ez a jellemző az eltűnési eseteknél.

 

Ahogy kipakolta a nő táskáját, hátha abban van valami, ami utalhat arra, mi történt, kezébe akadt a névjegye, rajta a nő hivatali telefonszámával. Bepötyögte a telefonjába, hogy szóljon, a nő ma nem megy dolgozni.

– Anikó telefonja, tessék! – szólt egy női hang a vonal túlvégén

– Jó reggelt, Tibor vagyok…

– Á, jó reggelt, sajnos a feleségét most nem tudom adni, értekezleten van! – szakította félbe a hang.

– Hogy hol? – kérdezett vissza a férfi döbbenten.

– Értekezleten az igazgatósággal, hívja később!

– De… – a vonal megszakadt.

 

A férfi autóba ült és mint egy őrült, a városba hajtott, majd megállt a bank előtt.

– Anikóval szeretnék beszélni, a férje vagyok, fontos – mondta az egyik ügyintézőnek

– Milyen Anikóval?

– Takács Anikóval, a feleségemmel.

– Ne haragudjon uram, de rossz helyen jár, itt nem dolgozik Takács Anikó, sőt, igazából Anikó sem.

– Maga biztos viccel, nézze, itt a névjegye.

– Sajnálom, a névjegyünk valóban ilyen, de a telefonszám, ami szerepel rajta, nem stimmel, nálunk nem ezzel kezdődnek a telefonszámok. Nézze, itt az én névjegyem, látja, teljesen más szám van rajta.

A férfi elsápadt. Halkan megköszönte a segítséget, majd kitámolygott az autójához. Majdnem egy órán keresztül ült a kocsiban, maga elé bámulva, majd támadt egy ötlete. Felhívta a tudakozót, megkérdezni, hogy kié a szám, ami a névjegyen van. A diszpécser közölte vele, hogy az előfizető nem járult hozzá az adatok kiadásához. Még betelefonált a munkahelyére, hogy ma nem fog bemenni a vihar miatt, majd elindult hazafelé.

 

A kocsiban ülve minden erejét össze kellett szednie, hogy az útra tudjon koncentrálni. A gondolatok összegabalyodtak a fejében, ahogy egy szálat meghúzott az egyik oldalon, rögtön lett egy újabb csomó a gubancban. Igyekezett végigvenni, mit tudott az asszony munkájáról, de rá kellett jöjjön, hogy igazából nem sokat. Szorgalmasan meghallgatta a történeteket a kollégákról, a dilettáns főnökségről, de sosem érdekelte igazán mélyen a dolog, miért is érdekelte volna. Ahogy a családjáról is keveset tudott, de erre volt logikus magyarázat. A nő anyja már vagy húsz éve meghalt, az apja pedig Kanadában élt, mióta a lány a maga lábára állt. Tibor igazából csak fényképen látta, sohasem találkozott vele, az esküvőre sem jött el, mondván, nem bírja a szíve. Mire hazaért, Tibornak rá kellett jönnie, hogy tulajdonképpen semmi konkrétumot nem tud a felesége életéről, mármint ami kívül esett az ő közös halmazukon.

 

Nem sokkal később csörgött a telefon. A rendőr volt az, aki reggel felvette az adatokat.

– Jó napot kívánok, Takács Tiborral szeretnék beszélni.

– Jó napot, én vagyok.

– Reggel ön jelentett be egy eltűnést.

– Így van.

– Nos, van egy kis gond ezzel. A hölgy a megadott adatokkal nem szerepel egyik nyilvántartásban sem, amikor fel akartam venni az eltűnt személyek listájára, akkor derült ki, hogy ez a személyiigazolvány-szám egy már elhunyt személyhez tartozik. Ön tud erről valamit?

– Nem uram, sajnos értetlenül állok az ügy előtt, én hasonlóképpen jártam a feleségem munkahelyével.

– Nos, be tudna jönni holnap a kapitányságra, szeretnénk tanúként meghallgatni, mert ez esetben több bűncselekmény gyanúja is felmerül.

– Semmi akadálya

– Rendben, délelőtt tíz órakor várom.

 

Másnap Tibor bement a kapitányságra és elmondott mindent, amit tudott, amit a rendőr jegyzőkönyvbe is vett. Hónapokkal később felfüggesztették a nyomozást, miután nem találtak olyan nyomot, ami a felesége, vagy más elkövető nyomára vezethetett volna. A férfi lassan megnyugodott, részint a nyugtatóknak köszönhetően, részint annak, hogy kezdte felfogni, a nő soha többet nem jön már vissza. Az elején még mindenhol őtt látta, képes volt az autópályán is félreállni, mert látott valamit, ami a nőre emlékeztette. Sokszor kellett figyelmeztetnie magát, biztos csak hallucinál. A házat eladta, szerencsére az ő nevén volt és újra beköltözött a városba, nem tudott már ott élni. Nagyjából egy év alatt szedte magát össze annyira, hogy képes volt újra teljesen józanul gondolkodni. Elkezdtett sportolni, hogy az elvesztett kilókat visszaszerezze és ne úgy nézzen ki, mint valami heroinista. Újra munkába állt, előtte a házért kapott pénzből élt.

 

Az egyik reggel, ahogy ment dolgozni, az utcán a kezébe kapott egy ingyenes újságot. Beérve végiglapozgatta a reggeli kávéja mellett. A hatodik oldalon kis híján kiesett a kezéből a bögre. Egy politikus fotóján, a háttérben egy alacsony, barna hajú nő volt látható, napszemüvegben. Nagyon, nagyon hasonlított. Tibor elkezdett utánamenni a képnek és nagy nehezen sikerült beszereznie az eredeti felvételt, a fotós odaadta neki teljes felbontásban. Napokig nézegette, kinagyítva az apró részletet, alaposan megfigyelve mindent, hogy a nő a képen vajon az ő felesége-e, vagyishát az az ember, akit annak hitt. Jogilag nem is volt a felesége, hiszen hamisak voltak a papírjai.

 

Aztán az egyik reggel felkelt, elidult megint munkába. A metrón szemben ült vele egy nő, szőke, rövid hajú, kicsit fiús. Ahogy ránézett, elmosolyodott, a nő meg vissza rá. A következő megállónál a nő leszállt, közben kiesett valami a zsebéből, pont a férfi orra előtt. Lehajolt, egy névjegy volt, rajta egy név, telefonszám.

 

Ahogy beért a munkahelyére, belépett a magánleveleibe, kikereste a feleségével kapcsolatos leveleket, majd megnyomta az arhív gombot.