Author: admin

Posted on

sör, jäger

 Emlékszel még, ahogy a Terminátor végén kialszik a piros fény a szemében? Megvan? Szépen lassan elhalványul, nem úgy, ahogy egyébként a piros fények szoktak, a lakásban, például. Most ez miért jutott eszembe? Ja, tudom.

Szóval pont úgy múlt el a motivációm, meg az érzéseim is. Egyszer csak, tudod, azt vettem észre, hogy már nem érdekel. Egy kicsit sem. Kivel, mit csinál, hol és mikor. Ja, tudom, szerinted csak tagadom, pedig erről szó sincs. 

A baj ott kezdődött, hogy aztán túlságosan belejöttem. Lassan minden iránt megszűnt az érdeklődésem, nem érdekelt a Magyar Narancs, aztán nem érdekeltek a komoly könyvek és aztán lejöttem a zenéről is. Minden este azzal telt, hogy fogalmatlanul kapcsolgattam a tévét és nagyon sajnáltam magam. Aztán már azt sem, mert nem érdekelt. Dolgozó, evő-alvó-szaró biorobottá képeztem magam, mint valami tengerészgyalogos. Jó, oké, ennek volt jó oldala is. Képtelenség elmondani, mennyire jó érzés, amikor például az emberek sem érdekelnek. Úgy mész el a koldus mellett, mintha levegő lenne, a hangosan röhögő ostoba gimnazista fiúkat sem nézed már le, nem jutnak el a füledig a legújabb hódításaikról kitalált történetek, amiknek persze a lényege az, hogy mindegyik végén óriásit keféltek, dugtak, szeretkeztek, folytathatnám.

Aztán úgy döntöttem, hogy ennek vége kell legyen, ennek a poros motiválatlanságnak, hogy minden olyan szürke. Oké, oké, de mit lehet, tudod, nem úgy van az, hogy mittudomén, csak úgy beleszeretsz valakibe. Megint nekiálltam, erővel, narancsot olvasni, meg komoly könyveket. Ide-oda felböffentettem a véleményem, aztán szórakoztam a reakciókon, nincs szórakoztatóbb ennél, írsz valami direkt mélyenszántót, aztán nézed a sok igenlő mentális kutat meg a trollokat, elvannak egymással, kicsit olyan, mint egy ilyen szellemi Farmville.

Jó, az persze, az nem változott, hogy egyedül. Mármint, á, hogy mondjam? Szóval egyedül lenni nem azt jelenti, hogy nincs kivel basznom, nyilván azt is, hanem hogy nincs a közelemben egy hozzám hasonló agy, akivel aztán, mint a Macskabölcsőben, hogy összedugjuk a fejünket és kifordul a világ a sarkából, persze, röhögj, nyilván, ha másunkat dugjuk össze, akkor is. Munkahelyen sem nagyon, persze, más világ, senkire nem tudok és akarok rosszat mondani, de nem a barátaim és ez így van jól.

Jó, hagyd már, a hülye kérdéseiddel, ez is elég volt, hozzál inkább még egy jägert meg sört, te vagy a soros, aztán beszélgessünk csak úgy a csajokról. Képzeld, a múltkor láttam egy nőt, tisztára a Charlotte Gainsbourg jutott eszembe róla, bár rengeteg vodka volt bennem, de aztán máshol is megnéztem és még mindig. Igen, nekem van kírva a Facebookra, hogy szerelmes vagyok Charlotte-ba, de már régóta. Nem, nem látok mindenkiben francia színésznőt.

Na, most vannak kevesen a pultnál, elmegyek pisálni, te meg hozz még sört, meg jägert.

 

Posted on

ez, művészet

 Megnézte magát jól a tükörben. Szürke póló, farmer, seszínű haj, tornacipő. Végiggondolva semmi különös, de úgy érezte, hogy tökéletesen illik a közegbe, ahol volt. A haja, azzal lehetne csinálni valamit, befesthetné világosszőkére, de ahhoz kicsit meg kéne növeszteni. Vékony testalkatú fiú volt, huszonnégy éves, munkanélküli.

Lassan sétálgatott a kiállítóteremben, úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná a huszadik századi, modern festményeket és fotókat. Néha tényleg megállt egy képnél, akkor alig bírta leplezni a dühét és az undorát. Ez nem művészet, ez szemét, pörgött a fejében az idegesen remegő szemek mögött.

Sosem értették meg. Háromszor alázkodott már meg a felvételi bizottság előtt a művészeti egyetemen. Ott ültek a hájas testükkel, a cigarettától sárga ujjaikkal és fogaikkal és megmondták, hogy nem tartják alkalmasnak arra, hogy oda járjon. Ezek. Ő taníthatná nekik. Az utolsó alkalommal kis híján nekiugrott a felvételi bizottság vezetőjének, alig bírta tűrtőztetni magát, hogy ne vegye elő a faragott nyelű bicskáját, amit még az apjától kapott és ne vágja át annak a hájas szemétnek a torkát.

Igazából az embereket figyelte a szeme sarkából. Meg persze saját magát, ha elsétált a tükör előtt, ami a folyosó végén volt. Egy kissé zilált, kopaszodó srác, láthatóan látogatóban van a városban. Két idősebb, kissé alkoholista fejű értelmiségi nő, akik nyugdíjaséveiket napközbeni piálással és kiállítások látogatásával töltik. Egy külföldi pár, spanyolul beszélnek. Gimnazista lányok. 

Meg az a lány. Kinézetre a szokásos, tunika, szoros farmer, converse, kevés smink. Látható volt rajta, hogy valami művésznövendék. Ó igen, az a kis tehetségtelen, akit a hetes béemvét vezető szülei beirattak egy iskolába, mert olyan ügyesen rajzol. Persze tehetségtelen picsa ez is. Neki ez sem járt, az anyja eladónő, az apja rég meghalt. Ketten rohadtak a panellakásban a külvárosban, már amikor, mert gyűlölt otthon lenni. Széltében-hosszában bejárta a várost, elment a művésztelepekre, a kiállításokra. Érezte, hogy ott a helye, neki ez járt.

Felment a lépcsőn, ami a terem közepén húzódott és onnan figyelt. Figyelte a lányt, ahogy elmélyülten nézegette a képeket. Persze, nézzed csak, azt hiszed, ezek jók, mi? Te is ugyanilyen szart fogsz csinálni, angyalom. Majd én, majd én megmutatom neked, mi a művészet, csak figyelj oda.

Amikor látta, hogy a lány kifelé tart, ő is elindult lefelé, majd követte, ki a teremből. Kiment az épületből, megvárta, míg a lány kiveszi a táskáját a ruhatárból és kijön, majd követni kezdte. Átmetróztak a városon. A lány nem sejtett semmit, rutinos volt már, messziről követte. Fel az aluljáróból, ki az utcára. Szellős város volt, mindenhol parkok voltak, szerencsére. Ahogy meglátta az ideális helyet, elkezdett gyorsabban lépkedni, hogy utolérje. Közben meglocsolta a zsebkendőt, alaposan. Amikor a háta mögé ért, még vetett egy gyors pillantást körbe, nem járkál-e valaki a környéken, de szerencséje volt, már mindenki behúzodott a lepukkant panellakásába Derrick-ismétléseket nézni.

Gyors volt a mozdulat, a lánynak nem volt ideje sikítani. Egy kicsit kapálózott, majd elernyedt. Nem véletlenül választott alacsonyakat, így még az ő hitvány testének sem okozott gondot behúzni a testet a sötétbe. Az ápolónő anyja kártyájával szerzett kábítószert már rutinosan adta be. 

A remegés először enyhébben, majd egyre erősebben futott végig a testén, ahogy feltolult az agyába a hormonok szédítő keveréke. Egyre lázasabb hevülettel tépte le magáról és a lányról a nadrágot. Franc essen ezekbe a szoros farmerekbe, alig bírom leszedni. Gumit húzott, ezek mindenkivel basznak, nem kell nekem valami ragya a farkamra. Ráfeküdt a testre, majd behatolt a szűk nyílásba. Egyre ziháló lehellettel mozgott rajta, majd érezte, hogy minden kijön belőle. Ha el is szakadt a gumi, legalább terhes nem lesz a kis szuka. Gyűlölte a gyerekeket, elborzasztotta még a gondolata is, hogy neki valaha legyen egy ilyen mindig szaros bőgőmasinája.

Nem végzett még. Elővette a kést, majd felhúzta a lány pólóját és alkotni kezdett. Valamiért egy galamb jutott az eszébe, ez került a hamvas bőrre, örökké letörölhetetlen képként. Amikor végzett, elővette és széthajtogatta a papírt, amit magával hozott, majd ráterítette a sebre. Mikor megjelentek a vonalak, leszedte, hagyta egy kicsit száradni, majd eltette újra, összehajtogatva. Visszahúzta a lány bugyiját és nadrágját, az oldalára fektette, stabilan, nehogy baja legyen, majd rendbehozta magát. Az utcára kiérve sietős léptekkel távozott.

A kiállítás megnyitója az év egyik legfontosabb művészeti eseménye lett végül. Olyan műveket sikerült megszerezni, amelyeket még soha, senki nem láthatott és ez egyes egyedül az ő sikere volt, az elmúlt egy év munkája. A beszéd után, amelyben mesélt a kiállítás létrejöttéről mesélt, odafordult a múzeumigazgatóhoz, hogy koccintsanak az alkalomból. Ahogy elfordult, mindenki láthatta a meztelen hátát a fenekéig kivágott estélyiben, rajta pedig a tetoválást, amely egy hihetetlen részletességgel kidolgozott galambot ábrázolt. Sűrű nap volt, aznap nem olvasott újságot, de ha mégis olvasott volna, akkor sem biztos, hogy észreveszi a hírt, hogy egy férfit felakasztva találtak egy külvárosi panellakásban, az anyja holtteste társaságában. A szobában talált furcsa festményekről meg talán szó sem esett.

Posted on

Jelentés

Bajkonurban tán megbolondultak, nem tudom. Az utóbbi időben csak tudományos vizsgálatokat kell végeznem, így nem hódolhatok kedvenc időtöltésemnek, ami a munkám is: a megfigyelésnek.

Tervrajzok, számítások, bürökrácia, sokoldalas jelentések, a helyzet a régi időket idézi. Merre fordul a Hubble, mit csinálnak az amerikai és a kínai kémműholdak, sorolhatnám. A hatalom az érdekes, nem az emberek. Jobban végiggondolva persze érthető, közelebb áll a világ a pusztuláshoz, mint valaha. Sci-fi írók és tudósok számtalanszor végiggondolták már, milyen lehet a harmadik világháború. Arra azonban nem gondoltak, hogy ezt már nem katonák, hanem közgazdászok és brókerek fogják megvívni, ha eljön.

Azért én továbbra is figyelek és jegyzetelek. Szőke lányokat az U-Bahnon, barna lányokat a Nagykörúton, lassan összemelegedő és hirtelen elhidegülő párokat, vagy férfiakat és nőket, akik nem tudnak egymással mit kezdeni.

Egyvalami állandó: a MIR csendes zúgása.

Szemem rajtatok.

Posted on

Te mit szeretsz bennem?

 – Te mit szeretsz bennem? – kérdezi, rámelve a tekintetét.

– Az agyadat. – válaszolom, ami egyből az eszembe jut. Közben cikáznak a gondolatok az agyamban, hisz erre annyi lehetséges válasz van. Mondhatnám a kezét, amit jó megfogni, száraz és szép. A szemét. A stílusát. A lábait. A száját.

A szemeit.

Most boldogtalanság bújkál bennük, nem látom a fényt, azt a bizonyos csillanást, csak mélységes szomorúságot. Talán még sohasem láttam ilyennek őket. Nem tudom az okát, nem is rám tartozik, bár sejtem, de ez így jó és elég. A sejtés sohasem bizonyosság és csak a matematikában fontos, hogy a sejtések bizonyítást nyerjenek, a dicsőségért, avagy millió dollárokért. A matematika azonban egzakt tudomány, úgyismond, kiszámítható, ellentétben az emberi lélekkel.

Mióta próbálok a szemek mögé nézni, mi játszódik abban a fejben. Mióta képes vagyok kívülről látni a dolgokat, egyre jobban megy. Mindenkinek vannak démonai, egyeseknek kevesebb, másoknak sok, neki rengeteg. Tudom, mert nekem is annyi van. Annyi minden szarral kellett megküzdenem, ugye. 

Közben az is pörög a fejemben, hogy miért vagyok hajlandó minden racionális indok ellenére itt ülni, inni a bort, szívni a cigarettát. Sok a válasz. Még soha senkitől nem kaptam ennyi mindent. Szenvedésből igen, de az más. Szeretek rá felnézni, okos, tájékozott, művelt és szép. Motivált. Motivál. Miatta akarok műveltebb, tájékozottabb és okosabb lenni. Ezt az ajándékot kaptam, aminél értékesebb kevés van. Mint amikor reggel kinyitod az ablakot és a sötét szobába beömlik a fény és rájössz, hogy odakint van egy világ, amiről vajmi kevés fogalmad van. Azt gondolom, hogy igen, én is adtam bőven. Igyekeztem megmutatni én is egy világot, ami nem ez, de legalább ennyire érdekes. Talán sikerült. Talán nem. Talán nem is ez a fontos, hanem a törekvés, hogy mutatni akartam. Milyen fura az, hogy sosem beszéltünk rólunk, csak magunkról és egymásról. Semmi többesszám, úrinő és úriember vagyunk, kérem. 

És te mit szeretsz bennem? A kérdés bennem ragad.

A szeretet, az megvan.

Posted on

Szürke öltönyök

 Szürke öltönyös férfiak néznek komolyan a fényképezőgép lencséjébe, szemükben elszántság és büszkeség. Érzik, hogy fontosak, ahogy az annyiszor elhangzott már, a szép új jövő építői ők. Mindannyian szakemberek, jólfésültek, borotvált arcuk sugárzik. Egynémelyükön rosszul áll az öltöny, konfekció, az egyenvilág egyentermékei, ahogy ők maguk is azok. A kohómű mérnökei. A gépgyár mérnökei. A téesz igazgatói. Mindegy, hogy hol és hogy kik pontosan. A rendszer a lényeg.

Kiutalt lakásaik is egyformák, az olajszagtól terhes kis konyhákkal, a koloniál bútorral, ami számukra a gazdagságot sugározza, a kényelmes és olcsó távfűtéssel. Szürke öltöny, szürke házak.

Belül mégis boldogok, az önnön fontosságukba vetett hitük és az unalmas, de kiszámítható és mindenek előtt biztonságos jövő kisimítja a kezdődő ráncokat, a lassan, de biztosan magasodó homlokokat.

A gyerekek, kettő, egy fiú és egy lány, jó iskolába járnak, telik a családnak Kemping biciklire, amivel persze óriásiakat esnek, nemmegmondtam, hogy figyeljoda. Néha eljutnak Jugóba, meg a bolgár tengerpartra, boldog a család, olyanok, mint a tévében az egykori olimpikoné, akik tornára biztatják a dolgozó népet.

Kívülről minden csodálatos. Az meg nem érdemel szót, hogy anya lassan, de biztosan elhízik és évek óta nem szexeltek már, mert azt minek. Az sem, hogy ezért apa a gyárban a csinos asszisztens körül legyeskedik és hamarosan el is éri majd a célját, izzadtságszagú, röpke együttlétek formájában a raktárban, a túlórát meg majd elszámolják, meglehet akár egy kiváló dolgozó érdemrend is a végén.

 

A gyerekek már kirepültek, a Kemping a pincében rohad hosszú évek óta, lapos gumijain vastagon áll a zsíros por. A fiú alig látogat haza. Hamar a maga lábára állt, megunta a mindig egyforma, eközben pedig egyre rosszabb életet, elvégezte az egyetemet, sokat dolgozik. Nagyon sokat. Sokat is keres, az épp aktuális, ostobácska, de igen formás játékszerét el-elviszi a horvát tengerpartra a céges Mazdájával. Nem fog sosem eszébe jutni, hogy a szüleit befizesse egy nyaralásra, akik már évtizedek óta nem látták a tengert. Ha mégis így lenne, talán el se mennének. Olyan sok gonddal jár az, kisfiam, nem vagyunk mi odavalók már.

A lány sokszor van otthon, menedéket keresve a saját boldogtalansága elől, viszi az unokát is, egyedül maradtak, hiszen a férj elérte célját, a csinos asszisztens előbb csak a tárgyalóban megejtett, izzadtságszagú, röpke együttlétek során volt a partnere, majd végleg átvette a lány helyét.

Az öltöny a szekrényben raboskodik, molyette, divatjamúlt, amúgy sem férne el az azóta megháromszorozódott testen, amit rabul ejtett a zsír. A jövő már nem számít, a múlt nem érdekes. Csak az izzadtság gyöngyözik az immár teljesen tar homlokon, majd lefolyik az arcon és megállapodik az ápolatlan bajusz sűrű, pörköltszagú erdőjében. A panel még mindig ugyanaz, okádja magából a meleget az augusztusi forróságban, mit sem segít az akciós kínai ventilátor.

A nagyszobában a koloniálról pattogzik már a lakk, a vitrinben poros neppek. Egy régi fotó, fekete-fehér, szürke öltönyös férfiak tekintenek rajta a csodás jövőbe, meg egy érdemrend, kiváló dolgozó.

A tévében az egykori olimpikon, család nélkül, beszédet mond.

 

Posted on

Vasárnap, tanga

Kinyitom a szemem, ránézek az órára. Hahh, fél tíz, remek. Még van időm. A következő egy órát laza donaldkacsázással töltöm, közben tévét nézek, ahogy szoktam, Discovery, bár most az Investigation csatorna van soron. Valóság-, és bűnügysucker vagyok, vállalom.

Kicsit nem figyelek oda, máris fél tizenegy. Lassan megfürdöm, áztatom a fejem a forró vízben, igyekszem eltörölni a tegnap este emlékeit, persze, megint ittam, sokat. Vodkaredbull, ahogy szokott. Persze a gyomrom figyelmeztet, hogy jó ez a forró víz, de ideje volna enni valamit. Azért is szoktam le a rohadt Spektrumról, mindig ilyenkor megy vagy valami Jamie Oliver, vagy az a csávó, aki végigutazza Amerikát és akkora hamburgereket eszik, mint a fejem. Kínzás. Elindulok, elsétálok a villamosmegállóig, a fény bánt. Mintha aláfeküdnék egy fűnyírónak, úgy hatol be az utca az agyamba, a napsütés pedig lelkesen teljesíti a kések feladatát. Jön a villamos, az 1-es. Itt álljunk meg is egy szóra. 

Ez a villamos a reménytelenség közvetlen járata. Olyan, mint a busz, ami kivisz a budaörsi teszkóba, csak ennek úticélja a lehangoltság. Nincs rajta egy jó nő sem, piacon vásárolt, csillogó felsős lányok ülnek csak rajta, rosszul szabott nadrágokban és széttaposott, ócska cipőkben, papucsokban. A férfiak nemkülönben, atléta, papucs, rövidnadrág. Minden arcon fekete felhő, ahogy főnek a sárga vaskasztniban, maguk elé meredve, csöndben. Nem tehetek én sem mást, őket nem akarom nézni, üvölt a zene a fülben, ugrálnak a betűk a szemben, ahogy az újságomba temetkezem. Nem érdekel, vasárnap van.

Leszállok, megállok, zöldlámpa, átvágok, odamegyek, felcsöngetek. Már vár, ragyogó mosollyal, örül, hogy megjöttem. Kérdezi, hogy vagyok, kérdem, hogy van, meghallgatom, az elmúlt héten milyen kalandjai voltak a városban. Közben gőzölög a leves, úgy kanalazom befelé, mintha az életem múlna rajta. Olyan érzés, mint lázasnak a vizes borogatás, a gyomrom hangosan ujjong az ételt megérezvén. 

Lányok, kérdezi, mondom, semmi változás. De hogy nem-e találkoztam valami aranyos lánnyal, aki majd boldoggá tesz engem, sajnos ki kell ábrándítsam. Érkezik a második, a rántotthúson már túlhaladtunk, a rengeteg receptmagazint, amit kapott, kreatívan használja, mindig kiötöl valamit. Merthogy. Tudod, kisfiam, mindig kitalálok valamit, hát nem volt itthon tejföl, de tettem bele joghurtot, így is finom. Tényleg az. Hamar eltüntetem ezt is, a másnaposság olyan követelőző, mint a hónapos csecsemő, aki az anyja tejére szomjazik.

Kiülünk a teraszra, most jó idő van, hát mit szólsz ehhez az időhöz, micsoda zivatarok voltak, most meg azt mondta a tévé, hogy jön megint a kánikula, azt meg nem bírom, rosszul leszek. Meg hát most mondd meg, ez az orbánviktor, hát hogy lehet ilyet csinálni, nagy franc volt az a gyurcsány, de a bajnai, ő jó volt, ezek meg most tönkretesznek mindent. Megpróbálom árnyalni a képet, hogy nem minden fekete és fehér, de ez csaknem lehetetlen. Nem is érdemes túl nagy energiát fektetni bele, mégicsak. Mert ő látta az ATV-n. Mondom neki, hogy ezeknek ám nem kötelező mindent elhinni, de szerinte az úgy van és kész. Sztorimagazin is hamar előkerül, hogy hallottam-e, mi volt már megint a Klaudiával, de itt mindig végetér a tudományom, tudom kikről beszél, de fogalmam sincs, mit csináltak vagy nem csináltak.

És. Képzeljem el, elromlott a gyerekek mosógépe, áthozták a szennyest, és hát te, ez a lány, hát én ezt nem értem. Már mosolygok, valószínűleg ebből is egy óriási jeletőségű probléma fog kikerekedni. Tudod, kisfiam, nem vagyok prűd, meg konzervatív, de ezek a bugyingók! Hát semmiből nem áll az egész! Csak néhány madzag, hát nem takar az semmit sem. Egészségtelen, én mondom neked. Mint régen, amikor apádék voltak fiatalok, akkor is járkáltak ezekben a szűk nadrágokban, el se fért a micsodájuk benne, aztán hiába mondták az orvosok, hogy nem lesz az jó, nem hallgattak rájuk! Nevetek, megpróbálom meggyőzni, hogy nem, az nem egészségtelen, ma a lányok ilyet hordanak, bár nekem jobban tetszik a francia bugyi, elegánsabbnak találom. Mutatom neki az újságot, benne van, szép kis nő, mondja, csak hát szereti a szabadságot, ezért nem lett semmisem, ugye. Ugye.

Néha belemerülünk a múltba is, hogy a nagyapám, hogy ő egy jó ember volt és tudom, hogy most fentről figyel, de néha nagyon komisz tudott lenni. Meg hát az egyedüllét, nem szeretek egyedül enni, olyan jó, amikor jössz, hogy van kinek főzzek, meg elbeszélgetünk és másnapra is marad, meg te is viszel, nekem ne hagyjál sokat, csak egy kicsit.

Hamar eltelik két óra is, indulok haza. Alszom majd egyet délután, rámfér. Megölelem, nem felejtem el megmondani, hogy szeretem.

Ő meg ott marad a 78 évével és a magányával, várva, hogy megint vasárnap legyen, amikor jön az unokája. 

Posted on

Nagyseggű Ildi

 – Te ebben a házban laksz? – kérdezi tőlem a taxis, nem sokkal azután, hogy beszálltam az öregecske Mercijébe.
– Igen, itt -válaszolom neki.
– Nem sok itt a cigány? – kérdezi. – Már csak azért kérdezem, mert nemrég még itt laktak a romos házakban, de azokat látom, lefalazták.
– Nem, egy család lakik, de azokkal sincs gond, olyan a tisztaság náluk, hogy a földről enni lehet és balhé sincsen – cáfolok rá a sztereotípiákra. – Egy lóvés csávó lakik itt a családdal, meg a gyerekeivel.
– Nem ilyen türkiz Audija van?
– De.
– Ja, hát az az Árpi, meg gondolom az asszony, a nagyseggű Ildi! – mondja a sofőröm és nevet. Azonnal felismerem a szomszédaimat, ennél pontosabb leírást nem nagyon lehetett volna adni róluk.
– A fickó lányokat futtat, onnan van a pénze, de korrekt, ismerem, nem balhézik soha és a csajokat is rendben tartja, meg vannak becsülve rendesen.
Egyszerre világos lesz minden. Mindig lebzseltek ott mindenféle fiatal lányok a lakás körül, akik láthatóan nem tartoztak a családhoz, hát itt a válasz.

Amkor odaköltöztem, még minden máshogy volt. A lakás romos, a szomszédok meg egy fiatal, egyszerű párocska. Na ők hangosak voltak, ahogy éjjel rendszeresen ölték egymást, hallani lehetett, ahogy a srác hideg vízzel locsolja a csajt a kádban, amikor az bekattant. Velük összetűzésem is volt, amikor a lány megesett, akkor egy éjjel, amikor épp vendégeim voltak, ment a basztatás, hogy hangosan csukjuk be az ajtót, a zasszonynak pihennie kell.

Aztán egyszer csak elhúztak, hogy még furább brigádnak adják át a helyüket. Két fiatal fiúcska, meg egy szőke lány költözött be abba az igen pici lakásba. Az egyikük apja, idősebb, megfáradt úr, sztk-keretes szemüveggel, simléderes sapkában, még be is kopogott, bemutatkozni, hogy majd a fia fog itt lakni nemsokára. Vállat vontam, a ház alaposan gyűjtötte a szemetet, hogy ki költözik be, kit érdekel. Béketűrő ember is vagyok, meg le is szarom a szomszédaimat magasról, míg nem másznak bele az életembe.
Ők nem másztak.
Néha kinn dohányoztak a folyosón, volt, hogy ittak is, jöttek haverjaik. Akadt olyan is, hogy hajnaltájt, amikor hazaértem, át kellett lépnem egy folyósón alvó embert, aki ott aludt. Átléptem, aztán bementem a lakásomba, úgyis be voltam már nyomva.

Egyszer csak a három fiatal eltűnt. Egy, két hétig nem is furcsállottam az ügyet, mindenki oda megy, ahová akar. Azonban, ahogy a napok, meg a hetek teltek, felvontam a szemöldököm, nem szokás csak így felszívódni, minden előzmény nélkül. A lakás ráadásul tárva-nyitva, nem is kellett hozzá sok idő, hogy valami népség telepedjen be. Őket aztán valaki elhajtotta és rács került az ajtóra, de a fiatalokat nem láttam többé, mintha a föld nyelte volna el őket. 

Aztán az egyik nap megláttam a szőke kislányt, talán 18, ha lehetett. Hol, hol, hát Árpiéknál. Nappal járt arra, de így is feltűnő volt az erős smink nyoma, meg a láthatóan megcsinált haj a régi copf helyett. Ráköszöntem párszor, mindig illedelmesen visszaköszönt.

A taxis autójában megértettem, hogy Árpi immáron jól tartja a lányt, megvédi, ruházza.

A srácokról soha többé nem hallottam.

Posted on

A vöröset

– Mester! Ne ezt az ócska vöröset igya! – szól hozzám egy alak, idősebb, rosszul öltözött, szemében olcsó alkohol fáradt fénye tükröződik vissza. Bizalmasan felém hajol. – A rétkisfaludi, az az igazi!- mondja meglehetős magabiztossággal.

Nyilván fogalma nincs, mit iszom, itt, a lépcsőn ülve, műanyag poharamban nem látszik márka és évjárat. Persze hamar a lényegre tér, kér egy kis aprót meg cigit, adok neki, lassan odébb bóklászik. Ha hinnék a sorsban, vagy bármi hasonlóban, most biztos kiönteném az italomat és vennék az általa javasoltból, hiszen épp magán a boron elmélkedtem. Enyhén spicces vagyok, ez már a második pohár az üvegből, ami mellettem van és amit ő nem láthatott.

A vörösbor. Ahogy átnézek a poharamon, még így, a méltatlan körülmények közt is látható, hogy miért varázsol el annyi mindenkit. A szín, az a meghatározhatatlan mélybordó, amely csak fény felé adja meg igazán magát. Sötét, bármikor maga is a mélybe lökhet, de ott van benne az a tűz, ami miatt mégis úgy lehet csodálni. Annyian hasonlították már a bort nőhöz, de mindig a csak a csalfaság, a hamis remény hangzott ki belőle. Pedig a vörösborban pont az van, amit a nőkben is szeretek, az a nehezen átlátható mélyvörös ragyogás. Tömény szex, a mély hangú, kiismerhetetlen nők pusztító szenvedélyessége. Ha sokat iszom, mindig kiszárad a szám és vörös csík marad utána, akárcsak ha hosszasan gyűrnénk egymást a melegben és rúzsos a száj, amit csókolok. A víz nem jelent feloldozást, csak átmenetileg, továbbra is ott lappang a vágy és a kielégülés folyamatos egymásutánisága.

Ha rozét iszom, az más. Könnyen fogyasztom, hamar szerelmes leszek tőle a világba és a legközelebb található lányba is. Jó az illata, könnyen megszeretteti magát, pezseg egy kicsit. Ráadásul kevés belőle a rettenetes, nem található meg az alsó polcokon. Nem hagy nyomot, csak a másnap reggel dörgöli az ember orrát a saját piszkába, hogy ezt azért mégsem kellett volna, de hamar el lehet felejteni. Az ember csak magától kér elnézést, hogy megalázta a testét.

Fehérbort nem. Nem nyílik ki a szőkesége, túl megbízható, még akár édeskés is lehet. Tisztában vagyok a rizling nemes tartásával, a cserszegi fűszeres játékosságával, az Irsai Olivér izgalmasságával. Mégis, ha nagy ritkán belekóstolok, nem lesz belőle semmi sem. Nem kívánok még egy pohárral, nem varázsol el.

Felállok, elindulok hazafelé. Visszagondolok a koldus apró, csillogó szemeire és egyben biztos vagyok, neki százszor inkább adok némi alamizsnát, mint aki váltig állítja, sosem iszik. Aki nem iszik, abban nem lehet megbízni.
Holnap utánanézek: csinálnak-e Rétkisfaludon bort.
Vagy akár, hogy létezik-e Rétkisfalud egyáltalán.

Posted on

Hűtőmágnes

 Ahogy elindulok, már szemerkél, de még nem vészes. Sietek, gyorsak a lépteim, megjön a busz, felszállok, megúsztam, sóhajtok fel. Aztán, ahogy kinézek az ablakon, belémvillan, hogy ez az armageddon marad egy darabig. Bassza meg. A széldzsekim ennyit nem bír, lábamon vászoncipő.

Ma is kurvára el fogok ázni.

A buszról leszállva úgy surranok a kapualjak alatt, mint a kém a Süsüben. Értelmetlen, a szél az arcomba veri a vizet, hamarosan teljesen elázom. A világos ingem a testemre tapad, felsejlik alatta a testszőrzetem. Hiába, ha nő lennék, még izgis is lehetne a tapadó ruha, így azonban inkább előnytelen. Nem érdekel, én a szemembe folyó vízzel hadakozom épp, amitől nem látok rendesen. Már rohanok, csak érjek végre oda.
Kaputelefon, végre benn. Zihálok, mintha órák óta dugtam volna, pedig szó nincs erről. A kibaszott cigi, az a baj. Felmegyek az emeletre, csöpög belőlem a víz. Az ajtó már résnyire nyitva, bemegyek, megállok.

Röhög. Bassza meg, röhög. Miközben én itt az életemért küzdök, hogy eljussak hozzá, egyszerűen kinevet. Belenézek az előszobatükörbe és én is elkezdek röhögni, viccesebb látvány már nemigen lehetek, maximum egy hosszú, szőke parókában, meg tütüben. Bár, lehet, hogy még az se.
Elkezdem leszedni magamról a rámragadt ruhát, ott helyben, ne legyen minden csurom víz, mintha egy mocsári szörny érkezett volna. Közben hoz egy nagy törölközőt. Amikor alsónadrágra vetkőztem, odalépek hozzá, körémtekeri, dörzsöl vele, megtörli a hajamat. Közben persze nevet. Szeretettel.

Magamhoz húzom, megcsókolom. Elkezdem lefejteni róla a ruhát, hamarosan pont egyformán vagyunk alulöltözve. Behúz a hálószobába, lelök az ágyra, lerángatja rólam a maradékot is, majd ő is leveszi. Rámhajol, a haja csiklandozza a hasamat. Szeretkezünk, hol csendben, hol vadul, el-elhagyja a száját egy káromkodás az élvezettől. Én nem beszélek, csak nyögök.
Dohányzunk az ágyban, félig betakarva, bort hoz, megisszuk. Közben hallgatom, ahogy mesél, mindenről, a francia filmekről, a legutóbb olvasott könyvről, hogy el akar menni Malmöbe, hogy mit szeret egy pasiban. Én mesélek neki, hogy szeretem a könyvek szagát, hogy én hova akarok menni, hogy milyen ciki voltam tinédzsernek.
Szeretem. Az eszéért, a történeteiért, a nyaka ívéért, amit mindig lehet látni a vállát szabadon hagyó pólóban. Az illatáért, azért ahogy táncol. Hogy ő szeret-e engem? Nem tudom, talán igen.
Megint szeretkezünk, mintha csak ez az egy este volna. Hozzámgömbölyödve alszik el, aztán lassan én is, ahogy a gondolatok lecsillapodnak a fejemben, elhallgat odabenn a kosutrádió.

Reggel van, a fény csak halványan szűrődik be a redőny rései közt. Ahogy kinyitom a szemem, rájövök, hogy egyedül vagyok. Felveszem az alsóm, kimegyek a nappaliba. Sehol senki. A ruháim kiterítve, már szárazak. A kávéfőzőn cetli.
Biztos a fürdőben van.  Ránézek az ajtóra, nyitva van. Ráadásul csend, mindenütt óriási csend. A pánik úgy nyilall belém, mint a fogfájás, azonnal feléberedek, nem kell a kávé. Elővakarom a telefonom, remegve keresem ki a listából. Hívom, de nem kapcsolható. Ahogy riadtan tekintek körbe, az ezüst hűtőn meglátok egy frissnek tűnő cetlit. Ezen mennyit nevettünk, hogy majd ott fog tartani a hűtőn, mint valami Dave Gahan-képet.

"B.!
Elmentem, várnak.
Az ajtót elég, ha becsapod.
Ne keress.

Ne haragudj."

Az ajtó úgy döndül utánam, mint a kripta kapuja.

Posted on

Utolsó cigi

Oh no, not me
I never lost control
You’re face to face
With The Man Who Sold The World

Üvölt a fülhallgató, Bowie nekem énekel. Igen, soha, jár a fejemben, soha nem vesztetted el az ellenőrzést, eladtad a világot. Mindig valami James Bond film jutott eszembe erről a dalról, a főgonosz, ahogy sátáni mosolyával csak annyit mond a szorult helyzetben lévő főhősnek, hogy én adtam el a világot.
Fillérekért. Aki eladja a világot, mindig fillérekért teszi. A világot. A világát. A világunkat.

Kinn állok az éjszakai utcán, figyelem az embereket. Rágyújtok, mélyen leszívom az első slukkot.

Megmosolyom a tinédzserlányokat, ahogy nőnek öltözve megteszik az első-második lépéseiket a világban, billeg a bokájuk a magassarkú cipőben, megváltják a világot, dohányoznak, erősen sminkelnek. Mintha nem is egy városban élnénk, holott ha rendesen megkaparászom az emlékeim falára rakódott sok réteg festéket, rá kell jöjjek, hogy akkor is ez volt, a lányok nőnek öltöztek, felnőttek akartak lenni és lelkesen dohányoztak. Talán a fiúk voltak akkor esetlenebbek, vagy csak akkor még nem figyeltek oda, hogy néznek ki és ez sem változott semmit.

Ott a középkorú nő, munkából megy haza, sokat dolgozik. Látszik rajta a derű, nem a szokásos, sötét arcú utcajárók egyike, de az is látszik, hogy a derűjét palackból szerzi be, a piros szigetek az arcán árulkodnak. Elegáns a cipője, látszik, hogy odafigyel arra, mit vesz fel, de a cipőbe bújtatott lábon látszik az idő és az évek, fel van rendesen dagadva.

Harmincas nők jönnek szembe, hárman vannak, egy magas, szőke, egy barna és egy alacsony szőke. A magas, szőke az esetem, észrevehette, mert odajön tüzet kérni. Megnézem alaposan magamnak, farmer, valami német feliratos póló, no meg a cipője, átmegy a teszten, jól áll neki. A ciklámen rúzs azt mondja, köszönöm, majd továbbmennek. Utánanézek, de nem néz vissza, tudtam ezt jól, hogy így lesz.

A sarkon egy másik lány áll, látszik, hogy vár valamit, vagy valakit. Zöld selyemblúz van rajta, magassarkú cipő, ő is átmegy a teszten, de nem engem vár. Jó alakja van, bár nem nádszálvékony. Ami megfog benne, az a haja, a színe. Vörös, de nem a mély, burgundi, hanem sokkal közelebb van a szőkéhez, mint az átlag. Ritka árnyalat, keveseknek áll jól. Megérkezik, amire várt, egy fehér Lexus kanyarodik az út mellé, beszáll. Ahogy indulna az autó, kinéz az ablakon, egyenesen a szemembe. Összeakad a tekintetünk. Benne van, hogy talán, egy párhuzamos univerzumban.

A hátam mögött egy nő megy el a pasijával. Nem fogják egymás kezét, de látszik, hogy összetartoznak. A lány magasabb, hosszú, vörös haja lebeg, ahogy megy, lendületesen, határozottan. A fickó alacsonyabb, de nem kevésbé feltűnő jelenség, mokány, erős testalkatú valaki. Rájuk nézek és nyilvánvalóvá válik, mi az igazán közös bennük. Mindkettejüknek szuggesztív a tekintete, a lány világoskék szeme átható, a férfi zöldje nem különben.

Nem messze feltűnik a busz, amire vártam. Utolsót szívok a cigimből, elnyomom a csikket a zöld kukán. Az ajtó kinyílik, árad rám a fény, ami elvisz majd egy másik megállóba. 

Hazamegyek.