Megnézte magát jól a tükörben. Szürke póló, farmer, seszínű haj, tornacipő. Végiggondolva semmi különös, de úgy érezte, hogy tökéletesen illik a közegbe, ahol volt. A haja, azzal lehetne csinálni valamit, befesthetné világosszőkére, de ahhoz kicsit meg kéne növeszteni. Vékony testalkatú fiú volt, huszonnégy éves, munkanélküli.
Lassan sétálgatott a kiállítóteremben, úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná a huszadik századi, modern festményeket és fotókat. Néha tényleg megállt egy képnél, akkor alig bírta leplezni a dühét és az undorát. Ez nem művészet, ez szemét, pörgött a fejében az idegesen remegő szemek mögött.
Sosem értették meg. Háromszor alázkodott már meg a felvételi bizottság előtt a művészeti egyetemen. Ott ültek a hájas testükkel, a cigarettától sárga ujjaikkal és fogaikkal és megmondták, hogy nem tartják alkalmasnak arra, hogy oda járjon. Ezek. Ő taníthatná nekik. Az utolsó alkalommal kis híján nekiugrott a felvételi bizottság vezetőjének, alig bírta tűrtőztetni magát, hogy ne vegye elő a faragott nyelű bicskáját, amit még az apjától kapott és ne vágja át annak a hájas szemétnek a torkát.
Igazából az embereket figyelte a szeme sarkából. Meg persze saját magát, ha elsétált a tükör előtt, ami a folyosó végén volt. Egy kissé zilált, kopaszodó srác, láthatóan látogatóban van a városban. Két idősebb, kissé alkoholista fejű értelmiségi nő, akik nyugdíjaséveiket napközbeni piálással és kiállítások látogatásával töltik. Egy külföldi pár, spanyolul beszélnek. Gimnazista lányok.
Meg az a lány. Kinézetre a szokásos, tunika, szoros farmer, converse, kevés smink. Látható volt rajta, hogy valami művésznövendék. Ó igen, az a kis tehetségtelen, akit a hetes béemvét vezető szülei beirattak egy iskolába, mert olyan ügyesen rajzol. Persze tehetségtelen picsa ez is. Neki ez sem járt, az anyja eladónő, az apja rég meghalt. Ketten rohadtak a panellakásban a külvárosban, már amikor, mert gyűlölt otthon lenni. Széltében-hosszában bejárta a várost, elment a művésztelepekre, a kiállításokra. Érezte, hogy ott a helye, neki ez járt.
Felment a lépcsőn, ami a terem közepén húzódott és onnan figyelt. Figyelte a lányt, ahogy elmélyülten nézegette a képeket. Persze, nézzed csak, azt hiszed, ezek jók, mi? Te is ugyanilyen szart fogsz csinálni, angyalom. Majd én, majd én megmutatom neked, mi a művészet, csak figyelj oda.
Amikor látta, hogy a lány kifelé tart, ő is elindult lefelé, majd követte, ki a teremből. Kiment az épületből, megvárta, míg a lány kiveszi a táskáját a ruhatárból és kijön, majd követni kezdte. Átmetróztak a városon. A lány nem sejtett semmit, rutinos volt már, messziről követte. Fel az aluljáróból, ki az utcára. Szellős város volt, mindenhol parkok voltak, szerencsére. Ahogy meglátta az ideális helyet, elkezdett gyorsabban lépkedni, hogy utolérje. Közben meglocsolta a zsebkendőt, alaposan. Amikor a háta mögé ért, még vetett egy gyors pillantást körbe, nem járkál-e valaki a környéken, de szerencséje volt, már mindenki behúzodott a lepukkant panellakásába Derrick-ismétléseket nézni.
Gyors volt a mozdulat, a lánynak nem volt ideje sikítani. Egy kicsit kapálózott, majd elernyedt. Nem véletlenül választott alacsonyakat, így még az ő hitvány testének sem okozott gondot behúzni a testet a sötétbe. Az ápolónő anyja kártyájával szerzett kábítószert már rutinosan adta be.
A remegés először enyhébben, majd egyre erősebben futott végig a testén, ahogy feltolult az agyába a hormonok szédítő keveréke. Egyre lázasabb hevülettel tépte le magáról és a lányról a nadrágot. Franc essen ezekbe a szoros farmerekbe, alig bírom leszedni. Gumit húzott, ezek mindenkivel basznak, nem kell nekem valami ragya a farkamra. Ráfeküdt a testre, majd behatolt a szűk nyílásba. Egyre ziháló lehellettel mozgott rajta, majd érezte, hogy minden kijön belőle. Ha el is szakadt a gumi, legalább terhes nem lesz a kis szuka. Gyűlölte a gyerekeket, elborzasztotta még a gondolata is, hogy neki valaha legyen egy ilyen mindig szaros bőgőmasinája.
Nem végzett még. Elővette a kést, majd felhúzta a lány pólóját és alkotni kezdett. Valamiért egy galamb jutott az eszébe, ez került a hamvas bőrre, örökké letörölhetetlen képként. Amikor végzett, elővette és széthajtogatta a papírt, amit magával hozott, majd ráterítette a sebre. Mikor megjelentek a vonalak, leszedte, hagyta egy kicsit száradni, majd eltette újra, összehajtogatva. Visszahúzta a lány bugyiját és nadrágját, az oldalára fektette, stabilan, nehogy baja legyen, majd rendbehozta magát. Az utcára kiérve sietős léptekkel távozott.
A kiállítás megnyitója az év egyik legfontosabb művészeti eseménye lett végül. Olyan műveket sikerült megszerezni, amelyeket még soha, senki nem láthatott és ez egyes egyedül az ő sikere volt, az elmúlt egy év munkája. A beszéd után, amelyben mesélt a kiállítás létrejöttéről mesélt, odafordult a múzeumigazgatóhoz, hogy koccintsanak az alkalomból. Ahogy elfordult, mindenki láthatta a meztelen hátát a fenekéig kivágott estélyiben, rajta pedig a tetoválást, amely egy hihetetlen részletességgel kidolgozott galambot ábrázolt. Sűrű nap volt, aznap nem olvasott újságot, de ha mégis olvasott volna, akkor sem biztos, hogy észreveszi a hírt, hogy egy férfit felakasztva találtak egy külvárosi panellakásban, az anyja holtteste társaságában. A szobában talált furcsa festményekről meg talán szó sem esett.