Oh no, not me
I never lost control
You’re face to face
With The Man Who Sold The World
Üvölt a fülhallgató, Bowie nekem énekel. Igen, soha, jár a fejemben, soha nem vesztetted el az ellenőrzést, eladtad a világot. Mindig valami James Bond film jutott eszembe erről a dalról, a főgonosz, ahogy sátáni mosolyával csak annyit mond a szorult helyzetben lévő főhősnek, hogy én adtam el a világot.
Fillérekért. Aki eladja a világot, mindig fillérekért teszi. A világot. A világát. A világunkat.
Kinn állok az éjszakai utcán, figyelem az embereket. Rágyújtok, mélyen leszívom az első slukkot.
Megmosolyom a tinédzserlányokat, ahogy nőnek öltözve megteszik az első-második lépéseiket a világban, billeg a bokájuk a magassarkú cipőben, megváltják a világot, dohányoznak, erősen sminkelnek. Mintha nem is egy városban élnénk, holott ha rendesen megkaparászom az emlékeim falára rakódott sok réteg festéket, rá kell jöjjek, hogy akkor is ez volt, a lányok nőnek öltöztek, felnőttek akartak lenni és lelkesen dohányoztak. Talán a fiúk voltak akkor esetlenebbek, vagy csak akkor még nem figyeltek oda, hogy néznek ki és ez sem változott semmit.
Ott a középkorú nő, munkából megy haza, sokat dolgozik. Látszik rajta a derű, nem a szokásos, sötét arcú utcajárók egyike, de az is látszik, hogy a derűjét palackból szerzi be, a piros szigetek az arcán árulkodnak. Elegáns a cipője, látszik, hogy odafigyel arra, mit vesz fel, de a cipőbe bújtatott lábon látszik az idő és az évek, fel van rendesen dagadva.
Harmincas nők jönnek szembe, hárman vannak, egy magas, szőke, egy barna és egy alacsony szőke. A magas, szőke az esetem, észrevehette, mert odajön tüzet kérni. Megnézem alaposan magamnak, farmer, valami német feliratos póló, no meg a cipője, átmegy a teszten, jól áll neki. A ciklámen rúzs azt mondja, köszönöm, majd továbbmennek. Utánanézek, de nem néz vissza, tudtam ezt jól, hogy így lesz.
A sarkon egy másik lány áll, látszik, hogy vár valamit, vagy valakit. Zöld selyemblúz van rajta, magassarkú cipő, ő is átmegy a teszten, de nem engem vár. Jó alakja van, bár nem nádszálvékony. Ami megfog benne, az a haja, a színe. Vörös, de nem a mély, burgundi, hanem sokkal közelebb van a szőkéhez, mint az átlag. Ritka árnyalat, keveseknek áll jól. Megérkezik, amire várt, egy fehér Lexus kanyarodik az út mellé, beszáll. Ahogy indulna az autó, kinéz az ablakon, egyenesen a szemembe. Összeakad a tekintetünk. Benne van, hogy talán, egy párhuzamos univerzumban.
A hátam mögött egy nő megy el a pasijával. Nem fogják egymás kezét, de látszik, hogy összetartoznak. A lány magasabb, hosszú, vörös haja lebeg, ahogy megy, lendületesen, határozottan. A fickó alacsonyabb, de nem kevésbé feltűnő jelenség, mokány, erős testalkatú valaki. Rájuk nézek és nyilvánvalóvá válik, mi az igazán közös bennük. Mindkettejüknek szuggesztív a tekintete, a lány világoskék szeme átható, a férfi zöldje nem különben.
Nem messze feltűnik a busz, amire vártam. Utolsót szívok a cigimből, elnyomom a csikket a zöld kukán. Az ajtó kinyílik, árad rám a fény, ami elvisz majd egy másik megállóba.
Hazamegyek.