Ahogy elindulok, már szemerkél, de még nem vészes. Sietek, gyorsak a lépteim, megjön a busz, felszállok, megúsztam, sóhajtok fel. Aztán, ahogy kinézek az ablakon, belémvillan, hogy ez az armageddon marad egy darabig. Bassza meg. A széldzsekim ennyit nem bír, lábamon vászoncipő.
Ma is kurvára el fogok ázni.
A buszról leszállva úgy surranok a kapualjak alatt, mint a kém a Süsüben. Értelmetlen, a szél az arcomba veri a vizet, hamarosan teljesen elázom. A világos ingem a testemre tapad, felsejlik alatta a testszőrzetem. Hiába, ha nő lennék, még izgis is lehetne a tapadó ruha, így azonban inkább előnytelen. Nem érdekel, én a szemembe folyó vízzel hadakozom épp, amitől nem látok rendesen. Már rohanok, csak érjek végre oda.
Kaputelefon, végre benn. Zihálok, mintha órák óta dugtam volna, pedig szó nincs erről. A kibaszott cigi, az a baj. Felmegyek az emeletre, csöpög belőlem a víz. Az ajtó már résnyire nyitva, bemegyek, megállok.
Röhög. Bassza meg, röhög. Miközben én itt az életemért küzdök, hogy eljussak hozzá, egyszerűen kinevet. Belenézek az előszobatükörbe és én is elkezdek röhögni, viccesebb látvány már nemigen lehetek, maximum egy hosszú, szőke parókában, meg tütüben. Bár, lehet, hogy még az se.
Elkezdem leszedni magamról a rámragadt ruhát, ott helyben, ne legyen minden csurom víz, mintha egy mocsári szörny érkezett volna. Közben hoz egy nagy törölközőt. Amikor alsónadrágra vetkőztem, odalépek hozzá, körémtekeri, dörzsöl vele, megtörli a hajamat. Közben persze nevet. Szeretettel.
Magamhoz húzom, megcsókolom. Elkezdem lefejteni róla a ruhát, hamarosan pont egyformán vagyunk alulöltözve. Behúz a hálószobába, lelök az ágyra, lerángatja rólam a maradékot is, majd ő is leveszi. Rámhajol, a haja csiklandozza a hasamat. Szeretkezünk, hol csendben, hol vadul, el-elhagyja a száját egy káromkodás az élvezettől. Én nem beszélek, csak nyögök.
Dohányzunk az ágyban, félig betakarva, bort hoz, megisszuk. Közben hallgatom, ahogy mesél, mindenről, a francia filmekről, a legutóbb olvasott könyvről, hogy el akar menni Malmöbe, hogy mit szeret egy pasiban. Én mesélek neki, hogy szeretem a könyvek szagát, hogy én hova akarok menni, hogy milyen ciki voltam tinédzsernek.
Szeretem. Az eszéért, a történeteiért, a nyaka ívéért, amit mindig lehet látni a vállát szabadon hagyó pólóban. Az illatáért, azért ahogy táncol. Hogy ő szeret-e engem? Nem tudom, talán igen.
Megint szeretkezünk, mintha csak ez az egy este volna. Hozzámgömbölyödve alszik el, aztán lassan én is, ahogy a gondolatok lecsillapodnak a fejemben, elhallgat odabenn a kosutrádió.
Reggel van, a fény csak halványan szűrődik be a redőny rései közt. Ahogy kinyitom a szemem, rájövök, hogy egyedül vagyok. Felveszem az alsóm, kimegyek a nappaliba. Sehol senki. A ruháim kiterítve, már szárazak. A kávéfőzőn cetli.
Biztos a fürdőben van. Ránézek az ajtóra, nyitva van. Ráadásul csend, mindenütt óriási csend. A pánik úgy nyilall belém, mint a fogfájás, azonnal feléberedek, nem kell a kávé. Elővakarom a telefonom, remegve keresem ki a listából. Hívom, de nem kapcsolható. Ahogy riadtan tekintek körbe, az ezüst hűtőn meglátok egy frissnek tűnő cetlit. Ezen mennyit nevettünk, hogy majd ott fog tartani a hűtőn, mint valami Dave Gahan-képet.
"B.!
Elmentem, várnak.
Az ajtót elég, ha becsapod.
Ne keress.
Ne haragudj."
Az ajtó úgy döndül utánam, mint a kripta kapuja.