– Mester! Ne ezt az ócska vöröset igya! – szól hozzám egy alak, idősebb, rosszul öltözött, szemében olcsó alkohol fáradt fénye tükröződik vissza. Bizalmasan felém hajol. – A rétkisfaludi, az az igazi!- mondja meglehetős magabiztossággal.
Nyilván fogalma nincs, mit iszom, itt, a lépcsőn ülve, műanyag poharamban nem látszik márka és évjárat. Persze hamar a lényegre tér, kér egy kis aprót meg cigit, adok neki, lassan odébb bóklászik. Ha hinnék a sorsban, vagy bármi hasonlóban, most biztos kiönteném az italomat és vennék az általa javasoltból, hiszen épp magán a boron elmélkedtem. Enyhén spicces vagyok, ez már a második pohár az üvegből, ami mellettem van és amit ő nem láthatott.
A vörösbor. Ahogy átnézek a poharamon, még így, a méltatlan körülmények közt is látható, hogy miért varázsol el annyi mindenkit. A szín, az a meghatározhatatlan mélybordó, amely csak fény felé adja meg igazán magát. Sötét, bármikor maga is a mélybe lökhet, de ott van benne az a tűz, ami miatt mégis úgy lehet csodálni. Annyian hasonlították már a bort nőhöz, de mindig a csak a csalfaság, a hamis remény hangzott ki belőle. Pedig a vörösborban pont az van, amit a nőkben is szeretek, az a nehezen átlátható mélyvörös ragyogás. Tömény szex, a mély hangú, kiismerhetetlen nők pusztító szenvedélyessége. Ha sokat iszom, mindig kiszárad a szám és vörös csík marad utána, akárcsak ha hosszasan gyűrnénk egymást a melegben és rúzsos a száj, amit csókolok. A víz nem jelent feloldozást, csak átmenetileg, továbbra is ott lappang a vágy és a kielégülés folyamatos egymásutánisága.
Ha rozét iszom, az más. Könnyen fogyasztom, hamar szerelmes leszek tőle a világba és a legközelebb található lányba is. Jó az illata, könnyen megszeretteti magát, pezseg egy kicsit. Ráadásul kevés belőle a rettenetes, nem található meg az alsó polcokon. Nem hagy nyomot, csak a másnap reggel dörgöli az ember orrát a saját piszkába, hogy ezt azért mégsem kellett volna, de hamar el lehet felejteni. Az ember csak magától kér elnézést, hogy megalázta a testét.
Fehérbort nem. Nem nyílik ki a szőkesége, túl megbízható, még akár édeskés is lehet. Tisztában vagyok a rizling nemes tartásával, a cserszegi fűszeres játékosságával, az Irsai Olivér izgalmasságával. Mégis, ha nagy ritkán belekóstolok, nem lesz belőle semmi sem. Nem kívánok még egy pohárral, nem varázsol el.
Felállok, elindulok hazafelé. Visszagondolok a koldus apró, csillogó szemeire és egyben biztos vagyok, neki százszor inkább adok némi alamizsnát, mint aki váltig állítja, sosem iszik. Aki nem iszik, abban nem lehet megbízni.
Holnap utánanézek: csinálnak-e Rétkisfaludon bort.
Vagy akár, hogy létezik-e Rétkisfalud egyáltalán.