Tag: éjjel

Posted on

Belégzés, kilégzés

Belégzés
Kilégzés
Belégzés
Kilégzés
Be
Ki
Be
Ki

lebegek, csak a lélegzetem hallom, bekibeki, szépen lassan, egyenletesen, mintha anyaméhben volnék, meleg a víz, csönd van, én vagyok, én vagyok, csak én vagyok. és az univerzum, a fejemben ott tágul szét minden irányba, bennem van az ősrobbanás, az első perc, az első csillag és a por. űrhajó vagyok, száguldok időn és téren át, de nem megyek sehova, az idő és tér összes pontján jelen vagyok, kvantumállapot, húrelmélet.

arra gondolok, amikor még voltál, hozzád értem, hozzám értél, te voltál a szél, én voltam a meghajló fa, kemény ágak recsegtek, ahogy nekifeszültek a szélnek, ellenálltak de meg is adták magukat, lecsupaszítottál, elvetted a leveleimet, ott álltam pőrén a magam valójában, egy kérges fa a levelei nélkül, de jó volt, körbeöleltél, simogattál, suttogtál szavakat hajlataimba
volt hogy vihar voltunk, te meg én törtél ágakat, fékevesztett dühvel tomboltál, de ellenáltam, nem törtél el, próbáltad, de nem tornádó, csak egy kis vihar vagy csupán, ami után csendesen esik az eső, elmossa a lehullott leveleket, eltakarítja a felkavart koszt és mocskot és reggel egy új nap virrad, üdén, mintha az éjjel nem óriás erők tomboltak volna

csak az orrom és a szám nem takarja víz, meg a péniszem, ahogy eszembe jut a tested, bekibekibeki, szapora a levegő
Belégzés
Kilégzés
Belégzés
Kilégzés
parancsolok magamnak
visszajön a tér

arra gondolok, aki majd leszel, értőn ölelsz, cinkosom vagy, sötétített üvegű univerzumot teremtünk, te meg én, kinevetjük a világot, ahogy kinézünk a szenvedély páráját letörölve, azon a homályos, kézhúzta csíkon keresztül, mint amikor az autóban, tudod, bepárásodik az üveg a zihálástól és hogy majd máskor, nem itt, nem most, psszt valaki megláthat, haha, kit érdekel, engem, ne csináld már
és majd ott járunk, hogy csak néznek, hogy ti már, tényleg, ott és csak bólintunk összenézve, hogy persze, ez nyilvánvaló, de nem mutatjuk, lenézésnek hatna, pedig csak egy klub vagyunk, két taggal, azért léptünk be pont, hogy.
és majd, ahogy csak mondunk egy szót, hangos nevetés vagy homályos szem vagy lángoló arc, az van belőle
és amikor ugyanott vagyunk és mégsem, hogy a másik közel van, elérhető, de most nincs rá szükség, hadd járja a saját útját, ha baj van, úgyis hívom, nem is kell, jön magától, ökörnyál rezeg a nyári szélben, nem is észrevenni, de összeköt, erős, nehéz szakítani

BelégzésKilégzés
Belégzés
Kilégzés

arra gondolok, hogy vagyok, itt a saját univerzumomban, kényelmes, csak lebegek, ki kell jönni, csinálni kell, mert ha nincs nyom, ha nem látszom, akkor nem is vagyok, fáj, fáraszt, nehéz, könnyezik a szemem az erőlködéstől, de csinálni kell, mert jobbnak és jobbnak kell lenni, hogy kész legyek, hogy ott legyek, hogy jó legyek, hogy meglegyek, ha majd hív a kürt, hogy most kell cselekedni és itt az esély, akkor nem csúszhat ki a kezemből, mert az erőtlen, gyenge
pallérozott elme és szív, marhaság, archaizáló, de ez jut eszembe, nincs mit tenni

Belégzés
Kilégzés
Belégzés
Kilégzés

arra gondolok, hogy ő van, az a kis élet, magamat láttam újjászületni benne, tévedés, ő más, külön, új entitás, de van, tükröződöm benne, meglepetés nekem, hullámhosszon vagyunk, akarom, benne akarok lenni az életében, hogy megmutassam neki, hogy kevesebb szívással is lehet, még akkor is, ha nem olyan vagy, mint ismeretlen piktorok megfestették ideálisnak az erős kéz és bátor szív és gyors lábak fiúját és lehetsz gyenge néha, nem baj, csak mindig kelj fel, az a lényeg és ne add fel, ha nem megy elsőre szépen és nem megy elsőre jól, mert sokat kell érte baszódni, az van, hiába minden, nem úszod meg

Belégzés
Kilégzés
Belégzés
Kilégzés

Posted on

Utolsó cigi

Oh no, not me
I never lost control
You’re face to face
With The Man Who Sold The World

Üvölt a fülhallgató, Bowie nekem énekel. Igen, soha, jár a fejemben, soha nem vesztetted el az ellenőrzést, eladtad a világot. Mindig valami James Bond film jutott eszembe erről a dalról, a főgonosz, ahogy sátáni mosolyával csak annyit mond a szorult helyzetben lévő főhősnek, hogy én adtam el a világot.
Fillérekért. Aki eladja a világot, mindig fillérekért teszi. A világot. A világát. A világunkat.

Kinn állok az éjszakai utcán, figyelem az embereket. Rágyújtok, mélyen leszívom az első slukkot.

Megmosolyom a tinédzserlányokat, ahogy nőnek öltözve megteszik az első-második lépéseiket a világban, billeg a bokájuk a magassarkú cipőben, megváltják a világot, dohányoznak, erősen sminkelnek. Mintha nem is egy városban élnénk, holott ha rendesen megkaparászom az emlékeim falára rakódott sok réteg festéket, rá kell jöjjek, hogy akkor is ez volt, a lányok nőnek öltöztek, felnőttek akartak lenni és lelkesen dohányoztak. Talán a fiúk voltak akkor esetlenebbek, vagy csak akkor még nem figyeltek oda, hogy néznek ki és ez sem változott semmit.

Ott a középkorú nő, munkából megy haza, sokat dolgozik. Látszik rajta a derű, nem a szokásos, sötét arcú utcajárók egyike, de az is látszik, hogy a derűjét palackból szerzi be, a piros szigetek az arcán árulkodnak. Elegáns a cipője, látszik, hogy odafigyel arra, mit vesz fel, de a cipőbe bújtatott lábon látszik az idő és az évek, fel van rendesen dagadva.

Harmincas nők jönnek szembe, hárman vannak, egy magas, szőke, egy barna és egy alacsony szőke. A magas, szőke az esetem, észrevehette, mert odajön tüzet kérni. Megnézem alaposan magamnak, farmer, valami német feliratos póló, no meg a cipője, átmegy a teszten, jól áll neki. A ciklámen rúzs azt mondja, köszönöm, majd továbbmennek. Utánanézek, de nem néz vissza, tudtam ezt jól, hogy így lesz.

A sarkon egy másik lány áll, látszik, hogy vár valamit, vagy valakit. Zöld selyemblúz van rajta, magassarkú cipő, ő is átmegy a teszten, de nem engem vár. Jó alakja van, bár nem nádszálvékony. Ami megfog benne, az a haja, a színe. Vörös, de nem a mély, burgundi, hanem sokkal közelebb van a szőkéhez, mint az átlag. Ritka árnyalat, keveseknek áll jól. Megérkezik, amire várt, egy fehér Lexus kanyarodik az út mellé, beszáll. Ahogy indulna az autó, kinéz az ablakon, egyenesen a szemembe. Összeakad a tekintetünk. Benne van, hogy talán, egy párhuzamos univerzumban.

A hátam mögött egy nő megy el a pasijával. Nem fogják egymás kezét, de látszik, hogy összetartoznak. A lány magasabb, hosszú, vörös haja lebeg, ahogy megy, lendületesen, határozottan. A fickó alacsonyabb, de nem kevésbé feltűnő jelenség, mokány, erős testalkatú valaki. Rájuk nézek és nyilvánvalóvá válik, mi az igazán közös bennük. Mindkettejüknek szuggesztív a tekintete, a lány világoskék szeme átható, a férfi zöldje nem különben.

Nem messze feltűnik a busz, amire vártam. Utolsót szívok a cigimből, elnyomom a csikket a zöld kukán. Az ajtó kinyílik, árad rám a fény, ami elvisz majd egy másik megállóba. 

Hazamegyek.

Posted on

Éjjeli meredek

 Felébred. Telefonra ránéz. 3:17. A kurva életbe, kibaszott korán van és persze éber vagyok, mint egy nyúl. A szívverésem lassan visszaáll a normális értékre, ahogy felfogom, hogy az ágyamban fekszem, egyedül (egyedül) és sötét van. Hálistennek nem jut eszembe a vonatkozó HBB-szám.

Az óra tik-takkol a falon, hallom. Annyira hajnal van, hogy csak nagyon ritkán megy el valami jármű az utcán, nem zavar semmi. Azon agyalok, hogy ma már mennyire nem tik-tak, hanem tak-tak, a modern órákban nincs inga, minden kattanás azonos. Persze ettől még az órák örökké tik-takkolni fognak, ha máshol nem, a mesékben és az azokat előadó szülők fejében.

Gyűlölök álmodni. Azaz nem, de igen. Majdnem mindig rémálom a vége és majdnem mindig az a témája, hogy elbukom. Most is ez: nem tudom megmenteni a nőt, akit igazán szeretek. Le vagyok kötözve, nem tudok mozdulni, végig kell néznem, ahogy a volt férje halálra veri. Minek? Ki kérte, hogy az agyam ilyen képeket állítson elő? Miért nem lehetek akkor igazi hős? Miért nem lehetek igazi? Vagy én vagyok a titkos? Ha belemászik a fejembe az a Charlie dal, akkor felkötöm magam reggel a 86-os busz tükrére, szerintem és vigyorogva nézem, ahogy az első lámpaoszlop kettévág.

Odamenekülök a tévébe, mi van éjjel. Pornót nem, mert szexuális izgalom helyett lelki megpróbáltatásokat okoz. Találok végül egy zsékategóriás filmet, jó lesz. A hős, akinek a családját megölték, bosszút áll, immáron sokadszorra. Megment minden fontos egydimenziós karaktert, ha.

Sikerül visszaaludni, nehezen.

Reggel azt mondja a meteorológus, hogy nehéz éjszakája lehetett a hidegfrontra érzékenyeknek. Magamban elküldöm az anyjába.