Felébred. Telefonra ránéz. 3:17. A kurva életbe, kibaszott korán van és persze éber vagyok, mint egy nyúl. A szívverésem lassan visszaáll a normális értékre, ahogy felfogom, hogy az ágyamban fekszem, egyedül (egyedül) és sötét van. Hálistennek nem jut eszembe a vonatkozó HBB-szám.
Az óra tik-takkol a falon, hallom. Annyira hajnal van, hogy csak nagyon ritkán megy el valami jármű az utcán, nem zavar semmi. Azon agyalok, hogy ma már mennyire nem tik-tak, hanem tak-tak, a modern órákban nincs inga, minden kattanás azonos. Persze ettől még az órák örökké tik-takkolni fognak, ha máshol nem, a mesékben és az azokat előadó szülők fejében.
Gyűlölök álmodni. Azaz nem, de igen. Majdnem mindig rémálom a vége és majdnem mindig az a témája, hogy elbukom. Most is ez: nem tudom megmenteni a nőt, akit igazán szeretek. Le vagyok kötözve, nem tudok mozdulni, végig kell néznem, ahogy a volt férje halálra veri. Minek? Ki kérte, hogy az agyam ilyen képeket állítson elő? Miért nem lehetek akkor igazi hős? Miért nem lehetek igazi? Vagy én vagyok a titkos? Ha belemászik a fejembe az a Charlie dal, akkor felkötöm magam reggel a 86-os busz tükrére, szerintem és vigyorogva nézem, ahogy az első lámpaoszlop kettévág.
Odamenekülök a tévébe, mi van éjjel. Pornót nem, mert szexuális izgalom helyett lelki megpróbáltatásokat okoz. Találok végül egy zsékategóriás filmet, jó lesz. A hős, akinek a családját megölték, bosszút áll, immáron sokadszorra. Megment minden fontos egydimenziós karaktert, ha.
Sikerül visszaaludni, nehezen.
Reggel azt mondja a meteorológus, hogy nehéz éjszakája lehetett a hidegfrontra érzékenyeknek. Magamban elküldöm az anyjába.