– Te mit szeretsz bennem? – kérdezi, rámelve a tekintetét.
– Az agyadat. – válaszolom, ami egyből az eszembe jut. Közben cikáznak a gondolatok az agyamban, hisz erre annyi lehetséges válasz van. Mondhatnám a kezét, amit jó megfogni, száraz és szép. A szemét. A stílusát. A lábait. A száját.
A szemeit.
Most boldogtalanság bújkál bennük, nem látom a fényt, azt a bizonyos csillanást, csak mélységes szomorúságot. Talán még sohasem láttam ilyennek őket. Nem tudom az okát, nem is rám tartozik, bár sejtem, de ez így jó és elég. A sejtés sohasem bizonyosság és csak a matematikában fontos, hogy a sejtések bizonyítást nyerjenek, a dicsőségért, avagy millió dollárokért. A matematika azonban egzakt tudomány, úgyismond, kiszámítható, ellentétben az emberi lélekkel.
Mióta próbálok a szemek mögé nézni, mi játszódik abban a fejben. Mióta képes vagyok kívülről látni a dolgokat, egyre jobban megy. Mindenkinek vannak démonai, egyeseknek kevesebb, másoknak sok, neki rengeteg. Tudom, mert nekem is annyi van. Annyi minden szarral kellett megküzdenem, ugye.
Közben az is pörög a fejemben, hogy miért vagyok hajlandó minden racionális indok ellenére itt ülni, inni a bort, szívni a cigarettát. Sok a válasz. Még soha senkitől nem kaptam ennyi mindent. Szenvedésből igen, de az más. Szeretek rá felnézni, okos, tájékozott, művelt és szép. Motivált. Motivál. Miatta akarok műveltebb, tájékozottabb és okosabb lenni. Ezt az ajándékot kaptam, aminél értékesebb kevés van. Mint amikor reggel kinyitod az ablakot és a sötét szobába beömlik a fény és rájössz, hogy odakint van egy világ, amiről vajmi kevés fogalmad van. Azt gondolom, hogy igen, én is adtam bőven. Igyekeztem megmutatni én is egy világot, ami nem ez, de legalább ennyire érdekes. Talán sikerült. Talán nem. Talán nem is ez a fontos, hanem a törekvés, hogy mutatni akartam. Milyen fura az, hogy sosem beszéltünk rólunk, csak magunkról és egymásról. Semmi többesszám, úrinő és úriember vagyunk, kérem.
És te mit szeretsz bennem? A kérdés bennem ragad.
A szeretet, az megvan.