Haragudtam. Igazán. Évekig bennem volt a gyűlölet, már csak a keresztnév hallatán is, öszerándult a gyomrom, ökölbe szorult a kezem. Mit tettél, te féreg, kérdeztem magamban, számtalanszor. Elvakultan vádoltam.
Aztán egyszer úgy alakult, hogy egy helyen, egy időben és rájöttem, hogy a sötét fákkal teleültetett kertemben nevelgetett gyűlöletem ott maradt. Nem tudtam utálni. Meg nem bocsátottam, de az utálat sem ment. Jelentéktelenné vált, mert nem számított.
Tisztábban is láttam, árnyalt lett a kép. Mit, kit utálok, miért? Minek? A múltat nem hozhatja vissza senki, csak a jövő számít.
Elmondom, hangosan, hadart szavakkal, összevisza. Sértett vagyok? Nem, de más szavakat mondok, mint amit gondolok. Persze, mert sértett vagyok. Megbánom, mert: minek? Értelmetlen energia, fekete szavakat fröcsögni, megbántani a másikat, legyőzni, felnégyelni, kivégezni. Nem is érti: nem is akarja érteni. Aztán ott állsz a hulla felett és nézed, mit tettél, vérben úszik az arc, amiről álmodtál, hogy a tiéd mellett van.
Mi lesz, elmész a temetésre, hogy úgy tegyél, mint aki szomorú, miközben a lelkiismereted az, ami ráncba gyűri az arcodat? Fújd ki az orrod, ne legyél hülye, csöpög a taknyod, barátom.