A reggeli nap sugarai betüremkednek a leeresztett redőny résein, halvány derengésbe borítva a szobát. A szemem nyitva, szép lassan önellenőrzést folytatok, nem fáj semmi. Csak a fejem, de az nagyon. A szívem zakatol, pumpálja az összesűrűsödött vérem, a szám száraz, mint a por. Körülnézek, konstatálom, hogy otthon vagyok, az ágyamban, egyedül. Nem lepődöm meg rajta, de alakulhatott volna máshogy is. Semmi emlékem nincs a tegnapról, egyelőre. Elkezdek az ágy mellett tapogatózni, a távirányítók megvannak, ezek szerint tévét biztosan néztem. Kotonnak nyoma sincs. Hálistennek. Ezek szerint nem hoztam haza senkit, aki lelépett volna taxival.
Lassan felemelem a fejemet, ami különös kínnal jár. Ez háromalgós fejfájásnak néz ki, amitől majd két napig szenvedek, legalább, beleértve a holnap érkező, legendáriumnak hitt depressziót, ami persze nem több, mint a kiszipolyozott test bosszúja.
Felülök, kibotorkálok vízért. Közben majdnem elesem a földre hányt ingemben és cipőmben. Amúgy sem jellemző rám a rendmánia, de ilyenkor néhány ruhadarabot is egy szürreális festmény formájában bírok elhelyezni.
Iszom, sokat. Legalább egy liter vizet benyelek, meg két fájdalomcsillapítót. Egyszer majd biztos hat, most csak résnyire bírom kinyitni a szemem.
Bumm, első kép, kérek egy unicumot a sör mellé a Cheersben. Felfokozott a hangulatom, igazából hülyeségeken röhögünk, de azt legalább megállás nélkül. Ilyenkor el tudom engedni magam, kimegy a feszültség, meg az állandó gyomorgörcs.
Visszafekszem, bekapcsolom a tévét, Discovery, ami szokott, az agyatlan szombat reggelek tévécsatornája, épp egy tornádó dönt romba valami jelentéktelen falut, bocs, várost Arkansas államban. Pillanatra elgondolkodom, hogy az hol is van, de aztán belövöm, hogy ott középen, Florida felett, nagyjából.
Bumm, második kép, a Holdudvarban vedelünk valami rettenetes vodkás koktélt, depesmód szól, ugrálunk rá, tömeg van. Mit kerestem én ott? Tudom, persze, hogy mit. Állítólag az a húspiac. Mintha valaha is sikerült volna felszednem szórakozóhelyen egy nőt. Nem megy az nekem, valami láthatatlan erő megakadályoz abban, hogy odamenjek és jópofizzak. Nem is baj, így sem vagyok egy matyóhímzés. Z mindig kérdezi, hogy csinálom, én meg nem értem a kérdést. Mit? Hja, nem tudom, csak valahogy megtörténik és az úgy lesz.
A tornádó felemészti a Smith család könnyűszerkezetes házát, repül a station wagon, a tető, meg a falak is, a klotyó különösen látványos, ahogy fehér zsebkendőként tovarepül. Az ilyen szokott utána agyonverni valakit. Hogy halt meg? Rázuhant egy vécé, szegényre. Ó, remélem, legalább üres volt, az milyen ciki lenne már, rádesik egy klotyó és benne van a szar is.
Zingggg, megint bevillan. Ismerősök jönnek, az ő ismerőseikkel. Lányok, fiúk vegyesen. Az egyik csaj jó, tetszik, mozdul valami a nadrágomban egyből. Olyan részeg már vagyok, hogy rettenetesen rámjön a kívánás. Nevezhetjük baszhatnéknak is, persze. Bemutatkozás, nem hallom, mi a neved? Timi, aha, megvan, én Barna vagyok. De szép neved van, mondja, neked is, de nem vagyok őszinte tökéletesen. Szép név a Timi, de semmi különös. Nem érdekelnek a nevek.
Smith család sír, mindenüket elvitte a vihar. Van biztosításuk. Az amcsik azért laknak ilyen könnyűszerkezetes házakban, mert tudják, hogy hiába minden, ha jön a természet, szétszedi egy perc alatt, lehet az téglából is. Két hét és a Smith család boldog lesz az új házában és majd vesznek valami Toyotát, egy hónap múlva már csak a szeméttelep mutatja majd, hogy mi volt itt. Mindenki újra boldog lesz és felhőtlen. Bár ez utóbbi már most is igaz.
Whuhh. Timi kedves, szép a szeme. Jó fej, lehet vele dumálni, jó az alakja is. Behúzom táncolni, ő sem szomjas már. Kis idő múlva a szemébe nézek, úgy is maradok. Megcsókolom, hagyja. A tömeg megszűnik, csak mi ketten vagyunk, jó a szája. Puha. A nyelve ügyes. Mindjárt eldurranok, annyira kívánom, tele vagyok érzelemmel, szerelmes leszek erre a két órára. Ettől leszek meggyőző, a kis aranyos barna kutyaszemeim csillognak, nem lehet nekik ellenállni.
Újabb műsor, most Bear Grylls túlél. Bírom a fickót, egy állat. Kukacot eszik, meg menekül a medvék elől. Fészket rak basszus bárhol, mint valami dodó, bár ő szerencsésebb, hiszen még él. Most Guatemalában kúszik az őserdőben, kalandos.
Zanng. Ránézek a telefonomra, az órákkal ezelőtt elküldött sms-re válasz jött, vicces. Egyből lejövök a földre, válaszolok gyorsan valamit. Vicces próbálok lenni, néha még sikerül is, remélem, ez most olyan lesz. Kibontakozom Timiből, már biztos, hogy nem lesz meg. Tavaly még gond nélkül. De akkor minden más volt. Elkérem a számát, beleírom a telefonomba, soha nem fogom felhívni, talán csak egy párhuzamos univerzumban. Az agyamban megszólal a józan hang, uhh, de jó, hogy most ez így alakult, nem kell megint kínos szituációba keveredni.
Bear épp egy hideg, taknyos folyóban csúszik-mászik, hogy átjusson a túloldalra, szokás szerint pucér a segge, minden a vízhatlan hátizsákban. Majd mindjárt tüzet gyújt, mert tűzkő mindig van nála, aztán majd megszárad és megeszi a halat, amit fogott, persze nyersen. Kell a fehérje meg a zsír, mindig ezt mondja.
Támolygok kifelé a szigetről, akadozó nyelvvel taxit hívok, az éjszakai nem opció, nem bírom ilyenkor az embereket elviselni. Fizetek, belematatok a zárba, bejutok, tépem le magamról a ruhát, zuhanok be az ágyba, kicsit forog, tévét nézek, hogy múljon. Kikapcsolom, elalszom. Reggel van, az ágyban ébredek, hasogató fejfájással.
Bear kijutott, ismét.