Pedig én úgy igyekeztem. Próbáltam olyan lenni, mint amilyet szeretett volna. Okos, nyugis gyerek, jó tanuló. De ha egyszer beszóltak. Piszkáltak, hogy Hamupipőke. Nem hagyhattam szó nélkül.
Sokszor meg nagyon unatkoztam, a mostohatestvéreim nem beszéltek és nem játszottak velem, mert utáltak. A mostohaanyám meg különösen. Anyám, ez még a mostoha szóval sem stimmel, nem volt az anyám. Az anyám meghalt. Elvitte a lelke. Inkább csak Mari. Meg a buta kölykei. Nekik is odacsaptam, pedig tudtam, hogy jön. De a tiszteletet ki kell vívni. Ez az én apám, az én házam.
Persze akkor jött apa, ordított, ahogy anyuval is tette. Levette a szíját és ütött. Vagy ami épp a kezébe került. Most megint a szíja van kéznél. Közeledik, igyekszem összegömbölyödni, jó picire, de csak üvölt, hogy ne bújjak el, legyek férfi, ha már képes voltam egy nőt megütni. Pedig az nem is nő, csak a Mari. Ronda, kövér ember. A nők, azok valami mások, olyat csak a tévében látni, meg az újságokban, amiket Mari vesz. Abban vannak igazi anyák is. Volt egy olyan a múltkor, amiben három anyuka volt, az egyik nagyon szép.
Senki sem tudja, de ezeket a képeket, ha nézem, ott lenn történik valami és akkor simogatom magam és az jó, csak minden maszatos lesz. De az újságra nagyon vigyázok, nehogy baja legyen, mert akkor jön apa, meg a szíj. Azt képzelem olyankor, hogy nekem is ilyen szép anyukám van, vagy ha felnövök, akkor ilyen lesz a feleségem. És szép gyerekeink lesznek.
Érzem, hogy a fejemen csattan, egyszer, kétszer, háromszor, sokszor, lassan elsötétül minden. Nem érzek fájdalmat, csak arra a szép anyukára gondolok, akit láttam abban a fényes újságban. Ő az én anyukám is, nagyon szeret engem.