A Vezér csendben figyelt. Nem mosolygott. Érthető, hiszen most nem a nép jóságos nagybácsijaként kellett fellépnie, hanem a szigorú, de igazságos vezető képében. A Vezér évek óta halott volt, de ezt talán senki sem vette észre. Számtalan arca volt, apja, férje, testvére és szeretője volt a népnek, amelyet annyira szeretett.
Fontos dolga volt, oda kellett figyelnie a számtalan lelkes dolgozóra, akik a kormánynak dolgoztak. A szabály az volt, hogy minden közhivatalban ott kellett lennie, minimum 50×70 centiméteres, színes nyomat képében. Amikor a szabály megszületett, sokakban visszatetszést keltett, diktatúrát kiáltottak. Később azonban megszokták, megszerették. Volt, ahol nagyobb méretben tették ki, sőt, az ország legjobb festői rendezkedtek be arra, hogy olajfestmény formájában is rendelkezésre álljon a kép. A Vezér arcképe biztonságot sugárzott, tudták, hogy van, aki figyel rájuk, így különös gondossággal végezték a munkájukat. Ha nehézséget állított eléjük az élet, csak ránéztek és rögtön tudták, mi a prioritás, mi a fontos és mi nem.
Attól kezdve rendben mentek a dolgok.
A Vezér boldog volt.