Tökéletesen áll a levegő, az égen brazilgyantás felhők, abból is kevés. A város kiürül a hétvégére, gyakorlatilag nem marad itt senki, mindenki víz mellett.
Az izzadtság úgy üt át az ingen, mint amikor a mosogatóban marad a kanál, te meg nagy lendülettel megnyitod a vizet, hátha egyszer hideg lesz, de persze sosem lesz az igazán, mert a föld is meleg, átmelegíti a csöveket. Hurrá, kevesebbet kell költeni meleg vízre.
Nyitott ablak, gatyában, széttárt lábbal az ágyon, ne érjen testrész testrészhez, elviselhetetlen volna a kettő közötti vékony, nyúlós izzadtságréteg, szinte csíp, miközben persze két test között ez megszűnik zavaró tényezőnek lenni, állatias romantika, most azonban ez távoli álom csupán.
Vegyük sorjában: áll a levegő, áll az élet, áll az agy is, nem is fáj a gondolkodás, egyszerűen nem létezik.
Érzések még vannak, alapdolgok, szeretek, éhes vagyok, szarni kell, mit keresek én itt, a sehol.
Nincs tető a fejem felett, látom a repülőket, elviszik, messzire, nem akarom, egyiket sem, hozzák vissza. Éjjel majd nézem a holdat, a föld monoszkópja, nincs adás, drága sportautók, erős motorok zaja a szünetjel.