Szürke öltönyös férfiak néznek komolyan a fényképezőgép lencséjébe, szemükben elszántság és büszkeség. Érzik, hogy fontosak, ahogy az annyiszor elhangzott már, a szép új jövő építői ők. Mindannyian szakemberek, jólfésültek, borotvált arcuk sugárzik. Egynémelyükön rosszul áll az öltöny, konfekció, az egyenvilág egyentermékei, ahogy ők maguk is azok. A kohómű mérnökei. A gépgyár mérnökei. A téesz igazgatói. Mindegy, hogy hol és hogy kik pontosan. A rendszer a lényeg.
Kiutalt lakásaik is egyformák, az olajszagtól terhes kis konyhákkal, a koloniál bútorral, ami számukra a gazdagságot sugározza, a kényelmes és olcsó távfűtéssel. Szürke öltöny, szürke házak.
Belül mégis boldogok, az önnön fontosságukba vetett hitük és az unalmas, de kiszámítható és mindenek előtt biztonságos jövő kisimítja a kezdődő ráncokat, a lassan, de biztosan magasodó homlokokat.
A gyerekek, kettő, egy fiú és egy lány, jó iskolába járnak, telik a családnak Kemping biciklire, amivel persze óriásiakat esnek, nemmegmondtam, hogy figyeljoda. Néha eljutnak Jugóba, meg a bolgár tengerpartra, boldog a család, olyanok, mint a tévében az egykori olimpikoné, akik tornára biztatják a dolgozó népet.
Kívülről minden csodálatos. Az meg nem érdemel szót, hogy anya lassan, de biztosan elhízik és évek óta nem szexeltek már, mert azt minek. Az sem, hogy ezért apa a gyárban a csinos asszisztens körül legyeskedik és hamarosan el is éri majd a célját, izzadtságszagú, röpke együttlétek formájában a raktárban, a túlórát meg majd elszámolják, meglehet akár egy kiváló dolgozó érdemrend is a végén.
A gyerekek már kirepültek, a Kemping a pincében rohad hosszú évek óta, lapos gumijain vastagon áll a zsíros por. A fiú alig látogat haza. Hamar a maga lábára állt, megunta a mindig egyforma, eközben pedig egyre rosszabb életet, elvégezte az egyetemet, sokat dolgozik. Nagyon sokat. Sokat is keres, az épp aktuális, ostobácska, de igen formás játékszerét el-elviszi a horvát tengerpartra a céges Mazdájával. Nem fog sosem eszébe jutni, hogy a szüleit befizesse egy nyaralásra, akik már évtizedek óta nem látták a tengert. Ha mégis így lenne, talán el se mennének. Olyan sok gonddal jár az, kisfiam, nem vagyunk mi odavalók már.
A lány sokszor van otthon, menedéket keresve a saját boldogtalansága elől, viszi az unokát is, egyedül maradtak, hiszen a férj elérte célját, a csinos asszisztens előbb csak a tárgyalóban megejtett, izzadtságszagú, röpke együttlétek során volt a partnere, majd végleg átvette a lány helyét.
Az öltöny a szekrényben raboskodik, molyette, divatjamúlt, amúgy sem férne el az azóta megháromszorozódott testen, amit rabul ejtett a zsír. A jövő már nem számít, a múlt nem érdekes. Csak az izzadtság gyöngyözik az immár teljesen tar homlokon, majd lefolyik az arcon és megállapodik az ápolatlan bajusz sűrű, pörköltszagú erdőjében. A panel még mindig ugyanaz, okádja magából a meleget az augusztusi forróságban, mit sem segít az akciós kínai ventilátor.
A nagyszobában a koloniálról pattogzik már a lakk, a vitrinben poros neppek. Egy régi fotó, fekete-fehér, szürke öltönyös férfiak tekintenek rajta a csodás jövőbe, meg egy érdemrend, kiváló dolgozó.
A tévében az egykori olimpikon, család nélkül, beszédet mond.