Tévedés volna azt hinni, hogy itt, az űrállomáson a gépek kattognak, meg csipognak. Eleve: azt hinni, hogy van bárminemű aktivitás.
Nincs.
Az űrben csönd van, legalábbis én már csak a csöndet hallom. A gépek egy dolgot csinálnak: zümmögnek. Halk zaj ez, aztán az ember megszokja és onnantól nincs semmi, ami megszakítaná a megfigyelés csendes magányát. Ha üzenet jön Bajkonurból, az is csak egy e-mail, semmi különös. Szöveg, kis, rövid adatforgalom, a hang sokba kerülne, könnyű észrevenni.
Amikor megjön a Progressz, az is csak tompa döndüléssel csatlakozik, hogy aztán átemelhessem a szállítmányt a MIR-re. Lent természetesen mindenki azt hiszi, műholdat lőttek fel. Oroszok vagyunk, szuperhatalom, megtehetjük.
Zacskós borscs-t eszem, nem finom, de megszoktam. Minden ételnek egyforma íze van.
Hogy miért vállaltam el ezt a küldetést? A pénzért, természetesen. Ha majd egyszer lemegyek, jól fog jönni az a sok rubel. Vehetek egy dácsát, Szentpétervár közelében, ott tengetem majd nyugdíjas éveimet. Sok minden nem marasztalt a földön. A családomtól messze élek, a nő, akit tényleg szerettem, elhagyott egy moszkvai bróker kedvéért. Sok pénz, nyitott BMW, utazások, dolce vita. A fickó (higgyék el nekem, nem féltékenységből beszélek) amúgy az a típus, akit rendes férfiember képen törölne, tenyérbemászó. Fehér lennadrág, vékonyra nyírt szakáll, hosszú haj, ráadásul meg van győződve arról, hogy ő egy vicces fickó. Tudjuk, hogy milyenek a vicces fickók, ugye. Hiába, a nagy szerelem csak az Anyeginben létezik, az életben nem. Okos lehetsz, még akár jóképű is, ha nem elég nagy a mellényed, akkor neked lőttek, barátom. Nem olyan nagy meglepetés ez: az evolúció alapszabályáról beszélünk, a színes, sokat mutató hím a nyerő, okos sast meg még nem látott senki, mert megdöglött.
Ezért vállaltam a küldetést.