Ahogy beléptem a terembe, minden tekintet egyből rámszegeződött. Kényelmetlenül éreztem magam ettől, de nem azért jöttem, hogy másoknak megfeleljek. Meg kellett találnom a választ. A kérdésre, ami lassan, de biztosan romba dönti az életem.
A szemüveges, szakállas pszichológus, Dr. Gosztonyi rám nézett, majd kedvesen azt mondta a többieknek:
– Kérem, üdvözöljék Barnabást!
– Üdvözlünk, Barnabás! – válaszolták kórusban. Gyűlöltem a Barnabást, engem mindenki Barnának szólított, de nem akartam az orrukra kötni. Nem voltak szimpatikusak. Öt ember ült egy félkörben: egy kövér, szemüveges, zsíros hajú fickó, akinek valószínűleg valami karbantartó a szakmája és az anyjával él, egy ötven körüli nő, bondorított, vörös hajjal, biztosan állami alkalmazott és alkholista a férje; egy huszonöt és harminc közötti asszony, ahogy a rendőrök mondják, kortalan, hurkaujjú, biztosan elvált, rámaradt a gyerek és végül egy fiatal, festett fekete hajú srác, aki meg annyira egyedi akart lenni, hogy sehogysem sikerült neki, gondolom, próbálkozott gitározással, de sajnos szánalmasan tehetségtelennek bizonyult és most nem tud becsajozni. A doktor megkérte őket, mutatkozzanak be, így megtudhattam, hogy a kövér az Gábor, a vörös nő az Erzsike, az anyuka Alexa, míg az emogyerek Krisztián, mi más.
A doktor rám nézett és megkérdezte, miért vagyok itt.
– Azért vagyok itt, mert függő vagyok.
Minden szem rámszegeződött.
– Akar róla most beszélni? – kérdezte a doki. – Nem – mondtam, – még nem akarok, fel kell oldódnom kicsit.
– Hát segítsünk feloldódni Barnabásnak! – fordult a többiekhez a doktor. – Elmondanátok, miért vagytok itt?
A nagydarab azonnal jelentkezett.
– Gábor?
– Gábor vagyok és függő. Nem tudok ellenállni az almáknak. Azoknak a csodálatos, piros almáknak, olyan szép kerekek és… – itt már kipirult az arca, látszott, hogy nehezen veszi a levegőt – … fényesek és amikor az ember beleharap, és ahogy szétömlik a szájában az az édes nedű… – nedű, bazmeg, az, nedű, modoros állat, mordult fel bennem a cinikus köcsög.
– Elég lesz, Gábor, köszönjük. – szakította félbe Dr. Gosztonyi határozottan, de kedvesen a szófolyamot.
Ezután a többiek is elmondták a titkukat. Erzsike banánfüggő volt, néha egy banánnal aludt, bár azt mondta, hogy most már egy ideje nem csinálja, köszönhetően a terápiának. Pontosabban nem egy ideje, hanem négy hónapja és 3 napja nem evett banánt, nem vitt egyet se magával munkába, de a hűtőben még volt egy-egy darab, ami ha megrohadt, a gyerekei kicserélték titokban.
Alexa a paradicsomra volt rákattanva. Már szinte szétmarta a belét a rengeteg paradicsomzabálás (bár ez nem látszott rajta), mégsem tudott leállni. Még a teje is elapadt, nem tudta etetni a kis Istvánkát, csak tápszerrel és emiatt persze bűntudata volt. Egyszer még öngyilkos is akart lenni, de nem komolyan, csak bezabált egy csomó gyógyszert, aztán három napig aludt. Az anyja talált rá, a gyerek szerencsére az apjánál volt. Mindig bűnösnek érezte magát, ha nem volt vele a gyerek, mintha rossz anya lenne.
Krisztián, megfelelően a kinézetének, természetesen egzotikusgyümölcs-függő volt, egészen pontosan a mangóról nem bírt lejönni. Mindenkinek olyan a függősége, mint ő maga: a mangó is csak egzoktikusnak látszik, miközben máshol például kurvára közönséges gyümölcs. Azért a gyereknek magamban felírtam pirospontként, hogy már majdnem egy éve nem nyomott mangót és tisztában volt vele, hogy mégis függő. Mindezt úgy, hogy megállta, nem volt uborka-terápián.
Én kerültem sorra. Éreztem, ahogy a sav felkúszik a torkomig az idegességtől. Kíváncsian néztek rám a többiek, talán már nem is utáltam őket annyira, tudják milyen az, függőnek lenni. Ámbátor volt egy nagy különbség köztünk. Míg ők az élvezetet hajtották, nekem ez nem jutott ki. Az enyém keserű függőség volt.
– Barnabás vagyok. Azért jöttem ide, mert függő vagyok – ismételtem meg magam. – Birsalmafüggő.
– Három éve lettem rabja a birsalmának. Előtte sokfajta gyümölcsöt ettem, szerettem is mindet, de aztán egyszer ebbe belekóstoltam és nem volt menekvés. De nem kellenek a fiatal, szép példányok. Azok nem ízlenek. Akkor az igazi, amikor kicsit megfogja az idő. Pár apró ránc lesz a héján, a színe sem olyan üde már. Azt nem tudom megállni. Az az alattomos benne, hogy először is, nehéz beszerezni, drága, kevés helyen lehet kapni, szóval küzdeni kell érte, felderíteni a forrásokat. Amikor megvan, sokáig nézegetem. Nagyon nehezen veszem rá magam, hogy a számhoz emeljem. Amikor beleharap az ember, akkor édes. Olyan, mint a jó szex. Ahogy forgatom a számban, csodálatosnak találom az ízét. Aztán előjön az utóíze. Keserű, rettenetesen keserű. Kiköpném, de nem tudom, mert még ott a fejemben az az íz. Hiába minden, csak rágom és rágom, miközben eltelíti az epe a számat. Amikor lenyelem végre, még sokáig ottmarad, felböfögöm, szenvedek. Hiába iszom, hiába próbálkozom mással, ott van folyamatosan. Aztán lassan elmúlik. Akkor megőrülök és veszek egy újat. Rendületlenül hiszek abban, hogy egyszer találok egy édeset, mellékíz nélkül.
A többiek tágra nyílt szemekkel néznek rám, leesett nekik, mi a különség az ő függőségük és az enyém közt. Talán tisztelet, talán sajnálat van a szemükben, nem tudom.
– Mondja el nekünk, most mit érez – néz rám az orvos.
– Nem tudom. Ürességet? – válaszoltam bizonytalanul. Igazából gyomorgörcsöm van, szenvedek, sehol a megkönnyebbülés.
– Mondja, Barnabás, most, hogy elmondta a függőségét, mit fog tenni? Megpróbál egyedül megküzdeni vele, vagy velünk marad?
– Maradok. – sóhajtottam, majd lerogytam a székre.